hajnalcsillag

Mostanában sokat foglalkoztat ez a gondolat, ahogy egyre több különböző háttérből érkező lánnyal ismerkedek meg, akik velem egyidősek, vagy -+ két-három év van közöttünk. Biztos néhányotokban felmerül, hogy jaj, azért érzem magam annyira távol az ő énjüktől, mert én hívő vagyok. De ez nem igaz! ... mert sokszor a 'tesókat' sem értem meg. Tényleg annyira eltérő a stílusunk, a viselkedésünk, a szokásaink, az érdeklődésünk, más dolgok fontosak az életben, más típusú emberekkel barátkoztunk, máshogy látjuk az elkövetkezendő éveinket, sokszor más tehetséggel rendelkezünk, de mégis egy valami biztosan közös bennünk: lányból vagyunk. Ez pedig arra adna okot, hogy azért mégis hasonlítsunk ebben-abban. Na jó bevallom, én is szeretek vásárolni, de nem vagyok shopping-őrült, nem leszek 2 havonta szerelmes, nem vonulnak át rajtam látványosan érzelem-hullámok és az álmaim ellenére sokszor a földön tudok maradni. Mégis annyira távol érzem magamtól ezektől a 'nőies dolgoktól', gondolkodástól, viselkedéstől, stílustól.

Bizony, ma pontosan négy éve, hogy elkezdtem itt írni a blog.hu-n! Elég régen volt már ezért nekem is vissza kellett keresnem az első bejegyzést, ahol meglepő kommenteket találtam. Olyan emberektől, akiket már régen láttam, és nagy részükkel már rég is beszéltem...

Erre a videóra ma találtam, és nagyon megtetszett! Nürnbergben csináltak egy flashmob-ot, ami azért volt különleges, mert nem tánccal hívták fel magukra a figyelmet, hanem zenével!! Szuper ötlet, kár, hogy nem nekünk jutnak az eszünkbe ilyen ötletek. Nézzétek végig!

Ez az, ami elé nézek. Erről nem nagyon beszéltem senkinek, most mégis leírom ide. Fura, de megkönnyebbülés.

Több hosszú hónapon át tartó szervezés eredményeképpen idén újra megrendezésre került az Ez az a nap október 20-án. Már nagyon vártam ezt az eseményt, úgy éreztem kicsit más lesz, mint az eddigiek. Azt hiszem részben igazam is lett. Sajnos egyéb program miatt nem tudtam egész nap ott lenni, de azért az utolsó órákra sikerült az Arénába érnünk.

Ez az eset még múlt hét kedden történt meg velem, de azóta még nem volt időm leírni. Viszont annyira vidámmá tett, hogy mindenképpen pötyögni akartam róla egy bejegyzést.

Ahogy azt néhány napja (hete?) olvashattátok a telefonom tönkrement, miután nagyon ügyesen a wc-be ejtettem. Helyette elővettem a régi telómat, aminek bár elég silány az aksija, de legalább működik. Igazából csak akkor volt vele probléma, amikor pont nem tudtam hazajönni, és telefonálnom kellett volna.. Szóval nem álltam a helyzet magaslatán telekommunikációt tekintve. Anya mondogatta, hogy kell egy újat venni, de mondtam, hogy majd-majd, ha lesz rá pénzem. Tesóm is ezt szorgalmazta, még pénzt is adott rá, de visszaadtam neki. Azt hiszem büszkeségből is, hogy a saját pénzemből akarok venni, és nem akarok ezzel másokat terhelni. Szeretnék minél jobban önállósodni, de ez nem könnyű a helyzetemben. Úgy voltam, hogy majd ha kapok ösztöndíjat vagy az egyetem mellett elkezdek dolgozni (?!), akkor veszek magamnak egyet. Mert nálam egy telefon nem hónapokra szól, hanem évekre. Konkréten az elmúlt kettőt is több mint 4-4 évig használtam. De megelőztek. Ma délután mikor hazaértem a laptopomon várt egy papírt amibe egy kicsi doboz volt csomagolva, a kicsi dobozban pedig egy vadiúj, kártyafüggetlen ZTE Atlas W telefont rejtett. Nagyon örültem neki, de amikor megláttam mellette a jótállást a számlával, majdnem rosszul lettem. Azért ez egy elég drága kütyü mindennel együtt. Nem tudom megérdemlem-e, mindenesetre az enyém, a családtól! :) Nekem még nagyon új az egész, nem is akartam okostelefont, mert idegesít, hogy fél óráig pötyögök egy mondatot és minden érintéssel működik. De azért remélem megszokom. Eddig nagyon tetszik, felraktam rá néhány alkalmazást (figyelnem kell, hogy ne legyek függő), de játékot még nem töltök le. Annyit mindenesetre sikerült elérnem, hogy csomó pénzt levegyen a kártyámról a mindenféle frissítés, úgyhogy ki is kapcsoltam a netet, hogy csak wifivel menjen. Boldog vagyok és hálás! ígérem, vigyázni fogok rá! :)

Szept. 29.: én ott leszek! - hangzott el számtalanszor ez a szállómondat a promó videókban annak az estének a beharangozásaként, mely összesen hat programot ölelt fel az ősz első hónapjának utolsó szombatján Budapesten.

Még így ismeretlenül is annyira szeretem és tisztelem, annyi alázat és bölcsesség van benne! Igazi példakép.

...már csak néhány hónap, és úgy látszik visszakapjuk a csapat régi stílusát - vagy valami ahhoz hasonlót - ami szerethető volt! Felvételek a tovább után.

Tegnap nagyon-nagyon fura napom volt. Sok nyomasztó érzés töltött el, nagyrészt rosszabb pillanatok kaptak el, de valahogy mégsem zárult annyira szörnyen a nap. Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, nem éppen felhőtlen, stresszmentes napokat éltem meg az elmúlt hetekben, és ez valahogy folyamatos. Ha pedig rosszul indul a reggel, akkor valószínű olyan is lesz a folytatása - ahogy a közhiedelem tartja. Ennek megakadályozásaként igyekszem felkelés után minden olyan dolgot elhárítani, ami megakadályozná a boldog napindulást. Nem mindig sikerül. Valahogy így indult a hét is, majdnem lekéstem a buszt, ami tömve volt. Legelöl ült egy általános iskolás kissrác, épp reggelizett, mellette az ülésén pedig a táskája pihent. Szépen, illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy beülhetnék-e oda?! Nem is az, hogy ő üljön beljebb, nem, majd én. De igazából mindegy is volt, hogy mit mondok, mert szavaim süket fülekre találtak. Így erőteljesebben hozzászóltam, hogy nem akarod elvenni a táskád? Más le szeretne ülni!! - de a kis (nem mondok jelzőket) fiú meg se rezdült... csak éppen azok, akik elől álltak a buszon és összesúgtak. Vagy azért, hogy milyen erélyesen szóltam fel, vagy azért, mert meg se moccant a szomszéd faluban élő kisiskolás - igazából ez mindegy is. Ez kicsit felhúzott reggelről. Nem mintha nem bírnék állni vagy ilyesmi, de azért mégiscsak 40 percet utazunk és ha van hely, akkor miért ne üljek le? Nem tudom, hogy a kisgyerek tisztában van-e az illemszabályokkal, vagy hogy kit és mennyire kell tisztelni, de az biztos, hogy nem nagyon nevelték bele. Múlt héten amikor hazafelé jöttem, akkor konkrétan verekedett meg lökdöste a tőle 40-50 évvel idősebbeket, hogy ő szállhasson fel arra a buszra, amin még akkor is van hely, ha utolsónak érkezne.. Ez feldühített, mert nem igaz, hogy nem tud normális viselkedni és nem ismeri a buszos normákat. Én már 14. éve utazom ezzel a járművel, és elég sok mindent tapasztaltam, de ilyen pimasz gyerekkel még nem találkoztam. De a nap folytatódott...

Az elmúlt napjaim, 1-1,5 hetem eléggé stresszesen telt. Egyre jobban gyűlnek a feladatok, kötelezettségek, elvárások, és újra kezdek visszakerülni abba a körforgásba, ami sok hónapon keresztül lealázta és meghatározta a kedvemet és az életemet. Ezek elsősorban a sulis feladatok, másodsorban az itthoni teendők, harmadsorban pedig az a rengeteg minden, amit még pluszba bevállaltam. Amikor valami jó történik az emberrel, akkor utána egyből jönnek sorozatban a rossz dolgok, amik lenyomják, elkeserítik, és amik idegességre adnak okot. Utóbbiból volt bőven az elmúlt időszakban.

2013-ban Budapestre látogat az a férfi, akit hazánkban is sokan "ismernek" és talán csodálnak is. Karok és lábak nélkül született, de ez mégsem csüggesztette el, sőt! Felnőtt, élvezi az életet, keresi azokat a pillanatokat, amelyek boldoggá teszik, küzd, hisz, mindennap tesz valamit azért, hogy mi is, mint egyszerű emberek kicsit átértékeljük a hozzáállásunkat és megváltozzon a gondolkodásunk. Neki lett volna oka az elkeseredésre, de nem tette! Példamutató életével pedig mások számára is reményt ad, hogy elfogadják saját magukat, és felállva készek legyenek változtatni saját, sokszor kilátástalannak tűnő helyzetükön. Ez a férfi pedig nem csak azért emelkedik ki a tömegből, mert testi hiányosságai vannak, hanem azért is, mert kereste és megtalálta a boldogságot, idén megházasodott! És ha ez még nem lenne mindenki számára elég bizonyíték, hogy nincs lehetetlen, és küzdeni, hinni érdemes, azok számára mondom, hogy a fiatal házasoknak gyermekük lesz! Kell ennél több boldogság?! Igaz áldás az életük. Ha te is akarod hallani az ő történetét, és hogy milyen dolgokon ment keresztül idáig, akkor neked is ott a helyed jövőre Budapesten! Részletek később...

Az első mondatok egyike, amit megtanultam! Mert bizony elkezdtem tanulni norvégul. Az egyetemen van lehetőségünk 2-3 féléven át ingyen nyelvet tanulni, így mindenképpen ki akartam használni. Az előző félévben az angollal nem volt sok sikerem - szinte csak ismétlés volt, így azt nem akartam újra felvenni. Helyette választhattam a német, a francia, az orosz, a spanyol, a finn és a norvég között. Utóbbira esett a választásom, leginkább azért, mert különlegesnek tartom. Igazából nyelveknél a spanyol meg a svéd érdekelne még, de utóbbit nem tanítják nálunk, előbbi pedig ütközött a kötelező tárgyaimmal. Péntek esténként járok erre a nyelvórára, szóval elég nagy áldozatot jelent. De nem bánom, mert szeretem. [Tudom, merész ilyet kijelenteni 2x3 óra után.] Nem tűnik nehéznek, mert sok szó megegyezik az angol meg a német megfelelőjével, illetve itt sincs magázás. A problémát igazából a kiejtésben látom - de ebbe idővel biztos bele lehet jönni; a másik pedig a névelők, ugyanúgy mint a németben, csak itt en, ei, et. Ezzel tuti sok problémám lesz. Pénteken megpróbálkoztam összerakni a füzetem segítségével néhány értelmes mondatot, ez lett belőle:

Hei! Jeg er ei jente og er fra Ungarn. Jeg liker å skrive og lære norsk.
Livet er god og jeg liker å smile. Kan jeg hjelpe deg? Ha det bra!

Igaz, elsőre ezt sem sikerült helyesen leírnom, viszont volt segítségem! Van egy magyar srác, aki évek óta Norvégiában él. Nem az ismerősöm, csak facebookon feliratkozott rám, és mikor kiírtam, hogy felvegyen-e vagy ne a nyelvet, akkor kommentált az állapotomhoz. Később rájöttünk, hogy egyszer írtam valahogy az ő személyesen készített Skillet koncertfelvételéhez és valahogy innen a kapcsolat. Szóval ő szokott nekem segíteni ha van valamilyen kérdésem - ezúton is köszönet Dánielnek! Ha pedig már okosabb leszek norvégból, akkor személyesen is büszkén fogom használom a nyelvet!