hajnalcsillag

A mindennapjaim és amikor az életem elvont pillanatait élem meg.

Utolsó kommentek

  • hajnalicsillag: @Kata Oross: szia! igen felhasználhatod, de a végére írd oda, hogy részlet - és a nevemet (Tóth Sz... (2013.08.01. 13:15) Kari Jobe - Where I Find You
  • Kata Oross: Nagyon szeretem Karit és a dalait. Meg szeretném kérdezni, hogy használhatom-e ezt a szöveget, job... (2013.08.01. 10:09) Kari Jobe - Where I Find You
  • viteez: ez így van, csak nehéz megtalálni a középutat a visszahúzódó, egészséges, és nyomulós között ;) (2013.05.13. 21:47) első látás után randi.
  • hajnalicsillag: @viteez: ezt értem és egyetértek, de attól, hogy valakinek van férje/ felesége van, attól még korá... (2013.05.13. 21:09) első látás után randi.
  • viteez: @hajnalicsillag: ha a keresztyén értékrend alapján indulunk el, akkor csak egy házasság van és nin... (2013.05.13. 18:33) első látás után randi.
  • Utolsó 20

Címkék

Címkefelhő

2012.03.29. 17:10 hajnalicsillag

Egy életút története.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megosszam-e ezt, mert igazából nem éreztem méltónak arra a blogom, hogy egy ilyen komoly, nagy, egy életet magába foglaló írást itt közöljek az én "blogocskámban". Végülis úgy döntöttem, hogy ez akkora érték - nem azért, mert én készítettem, hanem akiről készítettem -, hogy ezt meg kell osztanom. Így remélem, hogy örömmel és megfelelő tisztelettel olvassátok végig, hiszen igazából nem csak 1 ember, hanem egy egész család története benne foglaltatik ebben. Főszerepben a nagymamám, aki hála Istennek egészségben tölti ebben az évben a 91. születésnapját!

mama_1.JPGÉletút interjúm alanyául egy olyan személyt választottam, aki születése óta rengeteg mindent tapasztalt, átélt, így bőven volt mesélnivalója. Özvegy Tóth Andrásné – leánykori nevén Lackovszki Mária - idén tavasszal ünnepelte 90. születésnapját. A hosszú évtizedek során már-már történelmi személynek nőtte ki magát, hiszen olyan viszontagságos korszakokat élt át, mint a második világháború, vagy éppen a 1956-os forradalom. Hite és ereje a mai napig megtartotta, így most van szerencsém első kézből közölni az ő történetét. Az interjú alatt elmeséli, hogy gyermekként milyen munkákat kellett vállalnia, azért hogy családja fizetni tudja a felvett kölcsönt; mi történt akkor, amikor a lakhelyére betörtek az oroszok, valamint miképpen éli meg a XXI. század nem mindennapi történéseit.

 

Nem sokkal az első világháború után, 1921-ben születettél. Kérlek, mesélj néhány mondatot a családodról!

 1921. május 10-én Felsőpetényben születtem családom harmadik gyermekeként. Édesapámat Laczkovszki Györgynek hívták és földművesként dolgozott; édesanyámmal – Fegyes Zsuzsannával – 1910-ben házasodtak össze, amikor ő 25, édesanyám pedig 17 éves volt. Közös életük során földeken dolgoztak, állatokat tartottak, ebből próbálták fenntartani a családunkat. Az első testvérem – Zsuzsanna - 1917-ben született, őt követte 2 évvel később Anna; első fiú-testvérem – György – 1925-ben született, míg második öcsém – János – 2 évvel később látta meg a napvilágot. Itthon csak szlovákul beszéltek hozzám, édesapám nem is tudott magyarul. Az első hivatalos okmányomban – az iskolai értesítőben, amit 6 évesen koromban kaptam, anyanyelvként a ’tót’-ot írták be.

Hány éves voltál, amikor először iskolában kezdtél tanulni? Hogyan nézett ki egy iskola, milyen körülmények között és mit tanultatok?

6 éves voltam, amikor a helyi evangélikus iskolába kezdtem járni. Kezdetben 6 osztály volt, ahová 80-an jártunk a faluból. A tanítás magyar nyelven folyt, ami nekem nehézséget jelentett, mivel először csak nagyon keveset beszéltem magyarul. A szünetekben, ha a társaimmal szlovákul beszéltem, rám szóltak a tanárok, hogy: ,, Nem szabad szlovákul beszélni, Magyarországba lakunk!
Az egész iskolában egy tanár volt, így egy tanteremben voltunk. Amíg az egyik osztálynak órát tartott, addig a többiek csendben figyeltek. Füzet és toll helyett palatáblát és palavesszőt használtunk. Az első három osztályban több könyvünk volt, később 4-6. osztályig egy vastag könyvben volt az összes tanulnivalónk. Az első években alap dolgokat tanultuk, például számtant; később, felsőbb évesként többek között történelmet, földrajzot, természettant, egészségtant és erkölcstant.

 Ha jól tudom, akkor nektek még délutánonként is tanítás volt. Mennyi szabadidőd maradt az iskola mellett és mire használtad fel ezt a pár órát?

 Igen, délután is jártunk iskolába. Délben ért végett a tanítás, amikor hazajöttünk ebédelni, utána pedig 2 órával később visszamentünk. Ilyenkor már nem tanultunk, csak olyan óráink voltak, mint énektanulás és testgyakorlás. Ezek délután 4 óráig tartottak. Leckét legtöbbször nem adtak fel, de a szüleim szigorúan vették a tanulást. Volt, hogy esténként, miközben a házimunkát végezték, kikérdeztek vagy gyakoroltak velem és a testvéreimmel.

A szabadidőmben játszottam, később pedig 10-12 éves koromban libákra vigyáztam. Ezért a munkáért ősz végén a tulajdonosoktól egy libát kaptam, vagy pedig szoknyát vettek nekem fizetségül.

Az iskola elvégzése után mi történt Veled? Milyen jövő várt egy 12 éves kislányra a ’30-as években?

5 és a fél éve jártam a helyi evangélikus iskolába, amikor a szüleim több családdal együtt áttért a baptista vallásra, ezért több gyereket – köztük engem is – kizártak az iskolából. Emiatt fél évig minden szerdán ismétlőbe jártam több tanulótársammal együtt. A kizárásomat követően a szüleimet behívták Rétságra a királyi közjegyzőhöz, ahol kérdőre vonták őket, hogy miért nem járunk iskolába. Talán még meg is büntették őket emiatt, de erre már nem teljesen emlékszem.

Miután elmúltam 12 éves itthon dolgoztam, a földeken segítettem édesapámnak. Arattunk, csépeltünk, kapáltunk, állatokkal foglalkoztunk; itthon pedig a háztartásban segítettem.13 éves koromban a szüleim kiváltottak a cselédkönyvet, majd elvittek cselédlánynak Vácra, ahol libákat tömtem és a konyhában segédkeztem. A családnál - akiknél voltam - a cselédszobában laktam, munkámért pedig 10 pengőt kaptam havonta, amit a szüleimnek küldtem. Ezt a kis pénzt a kölcsönük befizetésére használták, valamint ebből ruháztattak engem. Vácon 3 hónapig dolgoztam, utána hazajöttem és itthon segítettem. Télen fontunk, szőttünk, varrtunk, vas-tag ingeket, ruhákat, asztalterítőt és mindent, amire szükségünk volt.

Említetted, hogy többen áttértek az evangélikus vallásról a baptistára. Honnan jött mindez és milyen visszhangot váltott ki az emberekből?

A falubeliek kezdetben mind evangélikusok voltak, de akik idevándoroltak Felsőpeténybe - hogy a grófnál vállaljanak munkát, azok mind katolikusok voltak. 1925-ben a Szovjetunióból hazatérő foglyok hozták át Magyarországra az evangéliumot, így több család – köztük az enyém is áttért a baptista vallásra. Az evangélikusok – különösen a pap – haragudtak ezért, mert sokan kiléptek az ő egyházukból. Ez sok évtizedig tartott. Az itt tanuló, dolgozó katolikusok nem törődtek az emberek vallásával, mert szegények és tudatlanok voltak.

14 éves fiatal lányként már rengeteg tapasztalattal rendelkeztél, főleg a házkörüli munkákban. Milyen lehetőségek kínálkoztak a házasság előtt, mivel foglalkoztál?

Miközben első nővérem Zsuzsanna 1934-ben hasonló családban született férfihoz férjez ment, én itthon segítettem továbbra is. 14 éves koromban volt, hogy lovakat vezettem vetéskor, amitől nagyon féltem. Egy évvel később megházasodott a második nővérem is, így a helyére el-mentem a falu kereskedőjéhez dolgozni, akinek egy kis üzlete és egy kocsmája volt. Ott laktam a házukban, azt takarítottam, valamint a baromfikat gondoztam és besegítettem a háztartásba is. Fizetségül 15 pengőt kaptam egy hónapra, amit ugyanúgy, mint az első fizetségemet a szüleimnek adtam. Talán 1 évig dolgozhattam ott, amikor a szüleim hazahoztak, mert itthon is sok volt a munka, és sokszor voltak vendégeink. Legtöbbször édesanyámmal mentem a határba, ahol a kertet, földet gondoztuk, mivel mindenféle zöldséget és növényt termesztettünk.

18 éves koromig főként itthon dolgoztam, majd behívtak a helyi agyag- és ásvány bányába. Itt közel velem egyidős lányokkal, asszonyokkal dolgoztam napi 8 órát. A munkánk az volt, hogy a fehér, tiszta agyagot kellett különválogatnunk a többitől. Fizetségül napi 1 pengőt kaptam és heti 5 napot dolgoztam. Itt 1939-ig dolgoztam, majd ősztől tavaszig Pesten szolgáltam egy kéményseprő özvegyénél; majd egy másik családnál, ahol takarítottam és a gyerekekre vigyáztam. Tavasszal újra hazatértem, mert sok volt a munka. Többet között kendert termeltünk, amiből nagyon sok munka árán fonalat sodortunk. Ebből terítőket, lepedőket, ingeket és gatyákat készítettünk. Ez minden család életében alapvető feladat volt.

Mikor ismerkedtél meg a férjeddel? Mi jellemezte a kapcsolatotokat?

A férjemet már fiatalon megismertem, mivel ő is Felsőpetényben élt. 1941-ben katonának állt be Rétságra, majd onnan sok helyre küldték az országon belül. A szolgálata közben írt nekem leveleket, mivel nagyon ritkán engedték szabadságra. 1943-ban kellett volna leszerelnie, de akkor tört ki Magyarországon a II. világháború, ezért nem engedték haza. 1944 karácsonyán elfogták Cinkotán; elvitték Debrecenbe 3 hónapra, ahol az oroszok kiképezték őt a németek elleni harcra. Ezután Ausztriába vitték, de nem kellett harcolnia. Ebben az országban érte őt a háború hírének a vége, de utána nem jöhetett haza még 1 évig, ott szolgált katonaként. Volt, hogy fél évig nem írt, és az édesanyjával azt hittük, hogy már soha többé nem jön haza. Végül írt Ausztriából, majd 1 napra haza is tért, amikor a határ közelében voltak.

Mindeközben a faludba is betörtek az oroszok. Mi volt az első reakciód, amikor meglát-tátok a katonákat?

1944. december 6-án tankokkal, teherkocsikkal, ágyúkkal jöttek be az oroszok a faluba. Ordítottak, káromkodtak, és annyian voltak, hogy elfoglalták az egész úttestet. Nagyon megijedtünk és féltünk, ezért elbújtunk egy bunkerba, amit mi készítettünk a földbe. Mivel a mi házunk emelkedőn volt, ezért a nagy sár miatt először nem tudtak oda feljönni. Nem mentünk el sehova otthonról.

Hogyan viselkedtek a katonák? A Ti házatokban is megjelentek az oroszok?

Szinte minden házhoz betértek, de sokan csak áthaladtak a falun. A fiatal kozákok (lovasok) megtalálták a házunkban egy ládában a tejet, tejfölt, libát, amiket mi készítettünk. Megették azokat, majd siettek tovább Szlovákia felé. Nem is mertünk semmit szólni, nagyon féltünk.
Bár oroszul beszéltek a katonák, de mivel hasonló volt a szlovákhoz, ezért megértettük őket. Volt egy este, amikor egy katona hozott egy új cin vödröt, és mondta nekünk, hogy főzzünk krumplit 10 katonának, és azt pakoljuk tele vele. Amíg mi ezt készítettük ő lefeküdt a földre, a puskáját pedig maga mellé tette. Amikor megfőtt a krumpli, akkor felébresztettük, ő pedig el-vitte a többi katonának. Emellett az útjuk során kifosztották a gyárakat, üzleteket, így sok élelmük volt, például bab, marhahús, cukor; így a házakhoz sokszor csak az elkészítésük, megfőzésük miatt jöttek be, mert ezeket ették. Legtöbbször azonban a mi házunkba csak aludni jöttek be, majd tovább mentek.
Sokszor fosztogattak, de nekünk nem volt sok értékünk, mivel szegények voltunk. Az edényeket, tányérokat, sőt még a varrógépet is elástuk a földbe, közéjük szalmát tettünk. Csak annyit hagytunk elő, amennyire szükségünk volt. Az oroszok mindent elvittek volna; így is azt mondták, hogy burzsujok vagyunk, amikor meglátták az evőeszközeinket. A szomszéd házban a kamrába bevittük az összes párnát, dunyhát, majd befalaztuk az ajtót, hogy ne találják meg. Ha megtalálták volna, még azt is képesek lettek volna elvinni.

Volt-e valamilyen negatív élményed az oroszokkal kapcsolatban, amire máig is emlék-szel, mert különösképpen megijedtél, féltél?

Igen, van egy ilyen élményem. Az orosz katonák a keszegi szeszgyárból hoztak ’spirt’, azt itták; berúgtak tőle és hangosan daloltak. A házunkba bejött egy részeg orosz; felment a padlásra élelmet keresni, majd a kamrába ment, ahol talált egy láda almát. Elkezdte kiszedni belőle, de édesapám óvatosan szólt neki, hogy az a kislányé; ekkor otthagyta. Tovább keresgélt a házban; a pincében a hordókba szurkált, mert volt egy éles vasa. Féltünk, hogyha bármit is szólunk ellene, akkor lelő. Majd jött egy másik orosz katona – akit máig is az őrangyalomnak tartok -, aki intett nekünk, hogy menjünk be a házba, ő pedig elvitte magával a részegest. Nem tudom mi lett a berúgott katonával, de nagyon féltünk tőle, hiszen puskája volt.

Amíg a faluban tartózkodtak az oroszok, addig ,,kényszerítették” valamilyen munkára, mint fiatal lányt?

A lányokat, asszonyokat az oroszok elvitték a falu szélére, hogy az utakra földet dobáljanak, mivel sok mély gödör lett és a tankokkal nem tudtak közlekedni. Egész nap ott voltunk, majd este - amikor már sötét volt, hazaengedtek. Nagyon féltem egyedül hazajönni.

Honnan tudtátok meg, hogy vége a háborúnak? Meddig maradtak még az oroszok az országban?

December 6-tól egészen tavaszig itt voltak az oroszok. Mikor vége lett a háborúnak, akkor mindenki kiabált. Már nem emlékszem pontosan, hogy honnan tudtuk meg a hírt, mivel rádiónk nem volt. 1945-ben vége lett a háborúnak, de még ezután is az oroszok uralkodtak az országban. Azt mondták: ,,Sok vért ontottunk ezért az országért, Miénk az ország!” Nem lehetett semmit mondani nekik, különben elhurcoltak volna. Így a háború után kedvükre raboltak és fosztogattak.

Mi történt a háború alatt a férjeddel, akit Ausztriába vittek szolgálni? Mikor tudott végleg hazajönni?

1945-ben vége lett a háborúnak, de ő csak 1946 januárjában jöhetett haza. Ausztriából tért vissza, ahol bár nem kellett harcolnia, de nagyon megviselte a katonaság. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a feladata, de gyalogosként szolgált, és hidakat is kellett építenie. Botokkal jött haza, annyira fájtak a lábai. Megfázott, mivel vízben, sárban voltak szinte mindig.

Mikor házasodtatok össze? Hogyan emlékszel vissza az esküvőtökre?

1946. április 20-án, húsvét hétfőn volt az egyházi esküvőnk. Tóth András - a férjem, akkor 26, én pedig 24 éves voltam. Előtte lévő szombaton lovas kocsival vittek át minket Alsópeténybe a hivatalba, ahol megtörtént a hivatalos házasságkötés. A közjegyző rövid beszédet tartott, majd aláírtuk a papírokat. Hazafelé jövet a falu végén sikongattak a kocsiról, akik velünk voltak. Este a férjem házában volt egy kis vacsora a tanukkal.

Hétfőn délután a baptista imaházban volt az egyházi esküvőnk. Akik oda jártak gyülekezetbe, azok közül szinte mindenki ott volt, de a rokonaink nagy része nem tudott eljönni. Az isten-tiszteleten néhány énekkel és verssel köszöntöttek minket.

Képek Mamáról2.jpg[Esküvői csoportkép a koszorúslányokkal. A fényképen nagymamám testvére –
és annak lányai, valamint unokatestvére látható.]

 A háború után elszegényedve lehetőséged volt egy esküvőhöz méltóan kiöltözni, ünnepiben vonulni?

Képek Mamáról4.jpgSzombaton nem voltam fehér ruhában, csak hagyományos népviseletben, viszont új ruha volt rajtam. Még a lovak is ki voltak szalagozva!

Hétfőn a hajamat megcsinálták, és a fejemre egy koszorút tett az unokatestvérem. Ezt a koszorút Vácon cseréltük sok tejtermékért (túróért, vajért, tejfölért), mivel pénzünk nem volt. Teljesen új volt, így ha ki kellett volna fizetni, akkor 5 millió pengő lett volna az ára. Fehér párta szalaggal volt díszítve – amit a testvéremtől kaptam; elől egy rozmaring volt, hátul pedig teljesen eltakarta a hajamat. Fátylam nem volt. Az esküvői ruhám fehér színű volt és gyöngyszövetes, de mivel a felső részére már nem maradt elég anyag, így az édesanyám szétszedett egy damasztos párnát, és abból varrta meg a hiányzó részt. A menyasszonyi cipőmet külön varrattuk maszek cipésznél. Az én ruhámon kívül még a vőlegényem ingjét varrta meg az én családom.

Volt-e valami jelképe a házasságotoknak, például gyűrű, vagy a Ti időtökben ez még nem volt szokás?

Nekünk nem volt gyűrűnk. Helyette eljegyzési ajándékként egy zsebkendőt kellett kivarrnom, amin az én nevem volt. Rajta volt az évszám, a név, és az, hogy ’Emlék’. Ezt kézzel kellett kihímeznem, majd a vőlegénynek adtam.

Hogyan ünnepeltetek az egyházi szertartás után?

Az imaházból a férjemmel egyből a házába jöttünk, én már nem mentem haza. Kaptunk né-hány ajándékot, de nem sok mindent, mivel a háború után mindenki szegény volt. Kis vacsora volt, kb. 30-40 vendég lehetett. Levest főztek, majd pörkölt volt, végül sütemények. Egy tortánk volt összesen, ezt a férjem unokatestvére hozta Pestről.

Az esküvő után azonnal a férjed házába költöztél. Hogyan teltek az első éveid, kikkel és milyen körülmények között éltél?

A háború után is volt élelmünk, amit megtermeltünk, viszont pénzünk nem volt. Ezért Vácra jártunk cserélni; főleg ágyneműért, ruháért, cipőért krumplit és fát vittünk, mivel ifjú feleség-ként staférumot kellett magammal vinni. Egy évig nem adtak semmilyen ruhát nekem, csak az volt, amit magammal vittem. A férjem édesanyjával, a Tóth nagyszülővel és férjem négy test-vérével éltünk együtt egy házban. Mikor odaköltöztem, akkor az egyik fiú elment lakni az egyik rokonukhoz. Férjem édesapja ekkor már nem élt, mert a mezőn agyoncsapta egy villám. Külön szobánk volt, de ott nem volt fűtés, csak akkor, mikor az első gyermekünk megszületett.

Főznöm nem kellett, ezt a férjem édesanyja oldotta meg. Én általában a határban dolgoztam, illetve az állatokat gondoztam, mivel rengeteg állatunk volt: tehenek, lovak, malacok. Reggel már 6-7 óra tájban fel kellett kelnem tehenet fejni, mert tejet reggeliztünk és ebből készítettünk sok ételt.

Mikor születtek a gyermekeitek? Kérlek, mesélj róluk néhány mondatot!

Első gyermekünk András, 1947. július 31-én született Felsőpetényben. Júliusban még a cséplőgéphez jártam dolgozni, de akkor már nagy hasam volt. Itthon szültem a házban az első gyermekünket; egy szülésznő volt itt, ő segített. 1 hétig járt a bábasszony fürdetni a gyereket, meg segített kimosni a pelenkákat. 2 hétig pihentem, de utána se csináltam nehéz munkákat. A fiú legtöbbször a dédnagyapával az udvaron játszott, de az öreg bácsik is sokat foglalkoztak vele, szerették. Kis korában sérvet kapott, de csak 2,5 éves korában lehetett megműteni, akkor 8 napig voltam vele kórházban. 4 éves korában kezdett óvodába járni, de nem szerette. Ő csak szlovákul beszélt, mert itthon is ezt a nyelvet használtuk egymás között; csak annyit tudott magyarul, amennyit az óvodában a versekkel tanítottak neki. 6 éves korától járt a helyi, majd később a szomszéd faluban lévő iskolában. Általános tanulmányai elvégzése után kovácsmesternek tanult, majd e szakmában dolgozott a faluban 20 évig.

Bandi után még 4 gyermekünk született, akik közül hárman meghaltak. A második fiú 1949-ben hunyt el, koraszülött volt és egy baleset következtében halva született. 1952 februárjában jött világra a harmadik fiú, de ő még annak az évnek a szeptemberében tüdőgyulladásban meghalt. A negyedik gyermekünk – aki szintén fiú volt – 1955-ben született, ő is betegségben halt meg, tüdőgyulladást és agyhártyagyulladást kapott. Mivel a háború után kifosztottak mindent nem volt injekció, sem gyógyszer, ezért nem tudták megmenteni.

Végül 1958. január 23-én született az ötödik fiú, Attila. Nagyon kicsi volt, 2,20 kg volt a születésekor, de lefogyott 2 kg-ra. Őt is itt szültem Felsőpetényben a házunkban. Nagyon lassan nőtt. Az iskola elvégzése után géplakatosnak, majd hegesztőnek tanult. 17 évesen fejezte be a tanulmányait, mely után azonnal beállt a helyi TSZ-hez dolgozni. Többen mondták, hogy még maradjon itthon fél évig, de ő nem akart.

Képek Mamáról_1.jpg[családi csoportkép, jobbról balra haladva: András, Attila, a férj
– András, az interjúalany - Mária]

Hogyan emlékszel vissza az 1956-os forradalmi pillanatokra, évekre?

Mivel nekünk nem volt rádiónk, ezért a szüleimhez mentem és ott fülkagylóson hallgattam mi történik Pesten. A magyarok azt akarták, hogy az oroszok hagyják el az országot, és mikor azt hitték, hogy már győztek, akkor elkezdték a kommunistákat üldözni és felakasztani őket. Ezek a forradalmárok foglalták el a rádiót is, és buzdították a fiatalokat a magyar kommunisták ellen; azt hitték, hogy már győztek. Ezért fordultak vissza az oroszok, hogy ezeket a szabadságharcosokat leverjék. Rengeteg magyar fiatal elkeseredett és szomorú volt, hogy a saját vére űzi őt, ezért sokan Ausztriába és Amerikába menekültek gyalogosként, megpakolt hátizsákokkal. Ekkor már az zengett a rádióban, hogy:,, Magyar testvérek ne harcoljatok a testvéretek ellen!” Késő volt, mert az oroszok már visszatértek az országba és mindent leromboltak, kifosztottak. Mindenki menekült Pestről, aki nem ott lakott. Rengeteg embert elfogtak, börtönbe zártak vagy kivégeztek.

A faluban volt valami kihatása a pesti történéseknek?

Októberben egyszer nálunk is áthaladt egy nagy teherautó, amin fiatalok álltak és azt kiabálták, hogy: ,,Estére jövünk, hozzunk fegyvert, megyünk harcolni!” Ők voltak a forradalmárok. Mikor a házhoz értek leszálltak a kocsiról és hívták a férfiakat Pestre harcolni. Mivel nem voltak katonák, ezért civileket hívtak. A faluban nem tudok senkiről, aki elment volna velük. Nagyon féltünk, mert nem volt rend, szabadság volt. Féltünk, hogy elviszik az embereket. A forradalom után egy szót sem szólhattunk a kommunisták ellen, különben elhurcoltak volna minket is. Ezután még közel 40 évig maradtak az oroszok az országban.

Mi történt ezt követően a családotok életében? Sikerült talpra állni a háború és a forradalom után?

Itt falun meg lehetett élni, mivel bőven volt termés. Mindenki kapaszkodott, földdel dolgoztak az emberek. Még a pestiek is ide jöttek dolgozni, mert nekik még élelmük sem volt. 1957-től újra dolgoztunk; kézzel ültettünk mindent, akkor már búzát is vetettünk. Ekkoriban kezdődött a kis TSZ, a nagy TSZ pedig 1960-ban, ahová a férjemnek kötelező volt belépnie, mert földtulajdonos volt. Én eközben itthon dolgoztam; szénát gyűjtöttem, tehenet fejtem, disznókat etettem, libákat legeltettem, majd tömtem, de voltak még kacsáink, tyúkjaink és csirkék is. Egyszóval háztartást vezettem. Volt, hogy a határban mentem, kosár a hátamon, kapa a kezemben, a másikkal pedig húztam a kiskocsit, amiben a fiatalabbik fiam – Attila – feküdt. Egyszer találkoztam az orvossal, amikor hintóval jött a faluba és odakiáltott nekem: ,,Modern asszony!” Ezt sosem felejtem, mindig nevetek, amikor eszembe jut.

Hogyan változtak meg a családi viszonyok? Mikor házasodtak meg a fiaid?

1956-ban férjem édesanyja kórházban elhunyt, így akkor már csak a férjem három testvére élt itt velünk. Miután kitanulták a szakmát és megházasodtak ők is elköltöztek a házból, így már csak a mi kis családunk maradt itt. A férjem legfiatalabb öccse második gyermekünk születésekor, 1958-ban költözött el.

1970-ben házasodott meg az első fiam, egy helybeli lányt vett, akit Máriának hívnak. 2 éve voltak házasok, amikor megszületett első lányuk – Éva. 7 hónapos koráig még itt éltek velünk együtt a házban, majd átköltöztek az új házukba, amit akkor építettünk. 1,5 éves volt a kislány, amikor megszületett második gyermekük – Péter, 6 évvel később pedig világra jött Mária, akit mi csak Babinak hívunk.

Attila 1986-ban házasodott meg, egy monori lányt – Valériát vette feleségül. Házasságuktól kezdve itt élnek velünk, de külön háztartást vezetünk. Első gyermekük – Anita – 1988-ban, míg második lányuk – Szilvi három évvel később, 1991-ben született.

Mikor vonultatok nyugdíjba?

A papa 60 éves korában lett nyugdíjas, de mellette még dolgozott a helyi nevelőintézetbe parkgondozóként. Én nyugdíj helyett 60 éves koromtól házastársi pótlékot kaptam.  

1994-ben meghalt a férjed, azóta mivel foglalkozol, mivel töltöd az idődet?

1994-ben halt meg a férjem; épp itthon volt, szívinfarktust kapott. Nagyon hirtelent történt az egész. A halála után már özvegyi nyugdíjat kaptam, de mellette még mindig termeléssel foglalkoztam. Babot, sóskát, tojást, tyúkot, mindent vittem eladni a piacra. A pénzt, amit kaptam mindig félretettem, így sosem voltam szegény. Mindig volt, amire kellett, takarékosan éltem. Itthon állattartással foglalkoztam és a mai napig ugyanúgy dolgozok a kertben.

Idén ünnepelted a 90. születésnapodat családi körben. Hogyan emlékszel erre vissza, milyen érzés megélni ezt a kort?

Én azt hittem miután meghalt a férjem, hogy egy évvel később én is meghalok. Most mégis itt vagyok, amit Istennek köszönhetek. mama.JPGEz az ő dolga, az ő tervében van beütemezve, hogy meddig fogok még élni. Minden nap megújul az erőm, nagy ajándék ez nekem, nem fáj semmim. Nagyon hiszek Istenben, és tudom, hogy az ő kezében vagyok.
90. születésnapomon a helyi iskolából néhány gyermek köszöntött verssel, énekkel. Itt voltak a polgármesteri hivatalból is néhányan. A polgármester úr köszöntött, akitől egy nagy csokor virágot, egy ajándékcsomagot és egy emléklapot kaptam. Utóbbiban a miniszterelnök úr köszönt születésnapom alkalmából. Pár nappal később fiaimmal – és az ő családjukkal, unokáimmal és első dédunokámmal ünnepeltük születésnapomat egy kis vacsorával.

család.JPG

[Az alsó sorban a nagymama mellett a legfiatalabb unokák (balról haladva): Babi, Szilvi, Anita. Az álló sorban (balról haladva): Péter és felesége Anikó - lányuk Gerda, Éva és férje Tibor, valamint az interjúalany két fia és feleségeik: Bandi és Marika, Attila és Vali.]

Így visszagondolva mi az, amit szerinted anyai, apai ágról örököltél, vagy tovább vitted az életedben?

Anyukám nagyon szorgalmas asszony volt, szépen dolgozott. Megtanított szőni, fonni, hímez-ni, varrni varrógépen. Nagyon okos volt, első tanuló az iskolában. Amikor második osztályos lett az első osztályosokat ő tanította. Én is nagyon jó tanuló voltam, kitűnő végig, ha háromszor elmondtak valamit már megjegyeztem. Apukám nem igazán foglalkozott ilyesmikkel.

A szülők életvitelét tovább folytatva én is fölműveléssel és háztartással foglalkozom. Ezt tovább adtam a fiaimnak is. Otthon mindig én takarítottam, de emellett sütni és főzni is megtanultam anyukámtól. Amit egyszer megtanultam, azt nem felejtettem el. Megtanultam a rendet, a munkát, a szüleim voltak az én eszményképem. Rendesek és becsületesek voltak.

Mi az, amire a legkevésbé emlékszel vissza az életedből?

A gyerekkoromra főleg, de van, amire még az óvodás koromból is emlékszem. Néha beugrik egy-egy kép az óvonéniről, gyerekekről, sőt még 1-1 verset is fel tudom idézni! Az első osztályomra se emlékszem, de egyébként erős emlékeim vannak az iskolából. Még azt is fel tudom idézni, hogy ki volt jó és rossz tanuló. Sajnos akikkel együtt jártam azok már mind meghaltak.

Hiányzik valami a fiatal életedből, amit ma már nem tudsz megcsinálni?

Nem tudok hosszú távon gondolkodni és nem látok varrni, de ennek ellenére mindig keresek valami elfoglaltságot. Ma már nem tudok főzni, már nincs bennem olyan ambíció, amiért nekiállnék. Helyette minden nap kapok ebédet, a szomszédos iskolából hozzák nekem. Már letettem a sütést és a főzést is, mert délig nem tudnám megcsinálni. Már varrni sincs kedvem, csak azért csinálom néha, hogy elbabráljak valamivel. Sok mindent el kell hagyni amit szeretek, mert már nem tudom csinálni, például hímezni. Ma már nincs időm és energiám ilyenekre.

Milyennek látod a mai kort? Hogyan érzed magad a fiatalok között?

Sok mindent érzek. Nagy stresszben vannak a fiatalok, ez pedig gátolja a hosszú életet. Sok idegrendszeres betegség van; nem elégszenek meg azzal, ami van, nem adnak hálát érte. Régen mikor még villany se volt, alig volt valamink, éltünk, és nem olyan jól mint most, mégis boldogok voltunk. Soha nem idegeskedtünk. Ma már mindenki rohan a pénz után. Mi békességben voltunk, még akkor is, ha estig dolgoztunk és másnap korán kelve ugyanez folytattuk. Ma már ritkán mozdulok ki, mert félek, hogy a fiatalok kigúnyolnak az öregségem miatt. Már nem vagyok olyan szép.

Hogy érzed magad, hogyan telnek a mindennapjaid?

Sokat imádkozok, még jól látok, így sokat olvasok Bibliát is, pedig tudom mi van benne. Éjjeleket imádkozom a szeretteimért is. Úgy akarom tölteni az időmet, hogy Istennel járok. Így télen elég nehéz, hogy nem mehetek kertbe. Nagyon szeretek ott lenni és dolgozni. Télen bent vagyok, dolgozgatok, varrogatok, most minden alszik. Jól vagyok, de nem bírok sokat mászkálni. Békességben és szeretetben szeretnélek élni, e szerint élek.

Életút interjúm alanya tehát a nagymamám volt, aki kora ellenére hálatelt szívvel éli meg a mindennapjait. Őt látva sokan csodálkoznak egészségen és erején. Élete rengeteg ember számára lehet példa, hiszen fiatal korától kezdve hitét megőrizve boldogan él. Remélem, hogy története nem csak számomra ad egy tisztább képet az elmúlt évtizedekről, hanem mások számára is világossá válik mekkora érték ezen a Földön magyarként élni!

komment

Címkék: család történet háború forradalom hit nagymama életút


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalcsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr504348042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása