Az elmúlt napjaim, 1-1,5 hetem eléggé stresszesen telt. Egyre jobban gyűlnek a feladatok, kötelezettségek, elvárások, és újra kezdek visszakerülni abba a körforgásba, ami sok hónapon keresztül lealázta és meghatározta a kedvemet és az életemet. Ezek elsősorban a sulis feladatok, másodsorban az itthoni teendők, harmadsorban pedig az a rengeteg minden, amit még pluszba bevállaltam. Amikor valami jó történik az emberrel, akkor utána egyből jönnek sorozatban a rossz dolgok, amik lenyomják, elkeserítik, és amik idegességre adnak okot. Utóbbiból volt bőven az elmúlt időszakban.

Elkezdett beindulni a félév, feladtak több mint 40 oldalnyi beadandó megírását, és ezen kívül még ott a számtalan kötelező olvasnivaló, előadások - amiket mi tartunk, ZH-k, és persze a vizsgák. Egyik nap annyira ránehezedett mindez az életemre, hogy nem is mentem el az ifi alkalomra, pedig már előzetesen megígértem Noéminak, hogy ott leszek. De inkább hazajöttem, nem volt erőm hozzá. Aztán jöttek persze a sulin kívüli dolgok. Hiába maradtam itthon, hogy készüljek és tanuljak, egyszerűen mindig meglátok valami, ami idegesít, vagy amit meg kell csinálnom és addig nem nyugszom, amíg ez nem megy végbe. Ez egyrészt jó, másrészt szörnyű, mert nem tudok a feladatomra koncentrálni, amit legtöbbször határidőre kell megoldanom.
Végül itt vannak ezek a plusz dolgok. Igyekszem minél több emberrel, baráttal tartani folyamatosan a kapcsolatot, de bevallom, ez sokkal nehezebb és időigényesebb, mint azt gondoltam. Ezek kezdeti nehézségek, amelyek a stresszes állapotomnak az alapja volt. Ha nem alszom ki magam, akkor nyűgös leszek, és olyan negatív kijelentéseket mondok magammal kapcsolatba, amikre ha visszagondolok, elszégyellem magam. A legrosszabb ebben, hogy nem csak magamat építem le, hanem a körülöttem élőket is. Azért az nem olyan vidám, mikor hazajövök este és mindenki azt kérdezgeti, hogy mi bajom van, mert anya panaszkodott, és már őt is teljesen elkeserítettem és elszomorítottam a hozzáállásommal. Na, ez az amit igazán nem akarok. De hogy kicsit átlépjünk a személyiségem megfejtéséből, történtek más dolgok is. Például a telefonom tönkrement. Épp egy fárasztó napon voltam túl, úgy éreztem már semmi nem hiányzik az életemből, hogy kész káosz legyen, erre kicsúszott a pulcsim zsebéből a telefon és pont beleesett a wc-be, még jó, hogy tiszta volt (már amennyire egy wc az lehet). Na, mondom szuper. Szétszedtem egyből, de hát csöpögött belőle a víz. Előszedtem a régi telómat, de annak alig bírja az aksija, így másnapra elkértem anya telefonját, ami csodálatos módon nem vitte át a számaimat a kártyáról, így addig nem tudtam senkit felhívni, amíg nem értem haza. Helyette viszont kaptam ötösével a csodálatos visszahívásos sms-eket, ugyanis megint szabadon gondolkodva átállította magát a kártyám, a hívásaim apukámnál csörögtek. Hívta őt valaki, de nem tudta, hogy ki és mit akar. Ekkoriban kereskedtem még jegyekkel, és amiatt is ideges voltam, mivel nem jöttek érte, nem fizették ki, nem tudtam nekik odaadni.. stb. Így amikor hazaértem, akkor elkezdtem telefonálgatni, hogy ki és mit akar, de a vérnyomáson már kb. 200 volt. Nővérem ráadásul elvitte a telómat a munkahelyére, ahol a srácok darabokra szedték és kipucolták és megszárították. Igen ám, csak ma amikor elvittem, hogy végre minden okés, addigra már majdnem lemerült. Vittem a töltőt a suliba, minden oké.. lett volna, csak éppen nem töltötte fel.. én pedig folyamatosan merültem. Végül délután lemerültem és nem tudtam még az időt sem. Norvég óra közben megkérdeztem az egyik csajszit, az állomásokon meg már úgyis van kijelző. Haza jöttem, és még mindig nem tudom feltölteni a telefonomat, tehát vége, kaput. Jó, mondjuk megértem, nyáron volt 4 éves, de azért még kicsit bírhatta volna. Nos mindegy, a lényeg, hogy itt vagyok telefon nélkül, beadandó hegyekkel a hátamon, itthoni teendők millióval, a kötelességekkel - amik a szemem előtt lebegnek, elvárásokkal, fáradtan és elcsüggedve, de azt azért nem mondom, hogy hitemet vesztetten, mert az túl durva és hazugság lenne. Egyszerűen elfáradtam, kész stressz az életem, azt sem tudom, hogy mihez fogjak és hogyan. Szeretek élni, de nem így.