Ez az eset még múlt hét kedden történt meg velem, de azóta még nem volt időm leírni. Viszont annyira vidámmá tett, hogy mindenképpen pötyögni akartam róla egy bejegyzést.
Kedden az egyemtől egy utcányira lévő fogászati ambulanciát látogattam meg, mivel már több mint egy hete fáj valami a fogam és a fülem között, de nem tudom mi. Így úgy gondoltam, hogy megröntgeneztetem és elviszem a felvételt a körzeti dokihoz, aki majd megmondja, hogy van-e valami gyulladás, stb. Beírtak a rendszerbe, várakoztam, behívtak, papírt írtak, majd a következő percben már az emeletem várakoztam, hogy szólítsanak az átvilágításra. Eközben egy mellettem ülő fiatal kínai nő megszólított. Először kérdezgetett, hogy dolgozok, meg mit csinálok. Elmondtam, hogy egyetemre járok, kommunikáció szakra és ha minden jól megy, akkor újságírásra szakosodom. Erre magától elkezdi mondani, hogy róluk is szoktak írni valamilyen újságba, mint kínai református közösség, mert amúgy ő jár református gyülekezetbe jár. Felderültem az arcom és csodálkozva kérdeztem tovább, hogy Budapesten tényleg van ilyen, hogy kínai református gyülekezet?! Sosem hallottam róla. A válasz pedig érkezett, hogy bizony létezik és ő odajár. Mellesleg pedig hozzátette, hogy a Blahán lévő nagy Golgiba is el szokott menni néha, de az annyira nem jó számára, mert nem mindig érti mit mondanak. Amúgy jól beszélt magyarul, csak néha furcsán és nem mindig értettük egymást. Már az ötödik mondatnál kiderül, hogy keresztény, és lelkesen én is mondtam, hogy én is járok gyülekezetbe, hívő vagyok. Aztán beszélgettünk jó 10-15 percet, amíg várakoztunk. Legfőképpen ő kérdezett, de én is kíváncsi voltam az ő életére, történéseire, csak nem akartam udvariatlan lenne, pl. egy olyan kérdéssel (ami amúgy tökre érdekel), hogy miért jöttek pont Magyarországra, és ők hogyan látják az országot, hogyan tekintenek a társadalomra?! Helyette megtudtam, hogy van 2 kislánya és már '96 óta hazánkban él.
Miután kiderült, hogy egyikünkkel sem csinálnak semmit, sok sikert kívánva különváltunk egymástól. Fura, hogy milyen élethelyzetekbe kerül az ember néha - persze "teljesen véletlenül". Szeretem az ilyen helyzeteket és az így megismert embereket. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk, de mégis volt az életünkben olyan közös 15-20 perc, amely vidámságot hozott az életünkbe a másik által - legalábbis az enyémbe mindenképpen. :)
Utolsó kommentek