hajnalcsillag

Tegnap nagyon-nagyon fura napom volt. Sok nyomasztó érzés töltött el, nagyrészt rosszabb pillanatok kaptak el, de valahogy mégsem zárult annyira szörnyen a nap. Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, nem éppen felhőtlen, stresszmentes napokat éltem meg az elmúlt hetekben, és ez valahogy folyamatos. Ha pedig rosszul indul a reggel, akkor valószínű olyan is lesz a folytatása - ahogy a közhiedelem tartja. Ennek megakadályozásaként igyekszem felkelés után minden olyan dolgot elhárítani, ami megakadályozná a boldog napindulást. Nem mindig sikerül. Valahogy így indult a hét is, majdnem lekéstem a buszt, ami tömve volt. Legelöl ült egy általános iskolás kissrác, épp reggelizett, mellette az ülésén pedig a táskája pihent. Szépen, illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy beülhetnék-e oda?! Nem is az, hogy ő üljön beljebb, nem, majd én. De igazából mindegy is volt, hogy mit mondok, mert szavaim süket fülekre találtak. Így erőteljesebben hozzászóltam, hogy nem akarod elvenni a táskád? Más le szeretne ülni!! - de a kis (nem mondok jelzőket) fiú meg se rezdült... csak éppen azok, akik elől álltak a buszon és összesúgtak. Vagy azért, hogy milyen erélyesen szóltam fel, vagy azért, mert meg se moccant a szomszéd faluban élő kisiskolás - igazából ez mindegy is. Ez kicsit felhúzott reggelről. Nem mintha nem bírnék állni vagy ilyesmi, de azért mégiscsak 40 percet utazunk és ha van hely, akkor miért ne üljek le? Nem tudom, hogy a kisgyerek tisztában van-e az illemszabályokkal, vagy hogy kit és mennyire kell tisztelni, de az biztos, hogy nem nagyon nevelték bele. Múlt héten amikor hazafelé jöttem, akkor konkrétan verekedett meg lökdöste a tőle 40-50 évvel idősebbeket, hogy ő szállhasson fel arra a buszra, amin még akkor is van hely, ha utolsónak érkezne.. Ez feldühített, mert nem igaz, hogy nem tud normális viselkedni és nem ismeri a buszos normákat. Én már 14. éve utazom ezzel a járművel, és elég sok mindent tapasztaltam, de ilyen pimasz gyerekkel még nem találkoztam. De a nap folytatódott...

Második órám egy úgynevezett kultúrális tanulmányok szeminárium volt. Sokat nem szoktam belőle érteni, de mindig ott vagyok. Tegnap a tanár végre elmondta a félév teljesítéséhez szükséges feladatokat. Nézi a hiányzásokat, kettesével kell tartani egy előadást, lesz egy írásbeli ZH az órai anyagból (eddig kb. 1 sort írtam fel a négy hét alatt), éés kell írni egy 12 (!!) oldalas elemzést, de még ő sem tudja miről. De a lényeg, hogy ilyen antropológiás, szemiotikás, művészi, háttérhatalmas szemszögből, szóval fogalmam sincs mi lesz. De ez sokkolt. De nem annyira, mint az utána következő órám, amelynek az egyik feladata, hogy előadást kell tartanunk. Na most, az egyik csoporttársam a média és a gyógyszerészet, egészségügy kapcsolatát vizsgálta és mutatta be. Egész érdekes kis prezentáció volt, de a végén ért egy sokk. Bevezették ugye hazánkban is az iKórlap-ot (keressetek rá) - amit magyarok fejlesztettek ki, és most hirdettek egy pályázatot, hogy ilyen innovációs terveket várnak és a legjobbakat támogatják. Erre mondja a csoporttársam, hogy ő továbbfejlesztve ezt beadott egy olyan ötletet, hogy az összes adatunkat TEGYÉK RÁ EGY CHIPRE ÉS ÜLTESSÉK BE A KÉZFEJÜNKBE!!, hogyha valakit baleset ér, akkor tudjanak mindent róla, meg a kórtörténetéről. Atyaég, ért villámcsapásként a gondolat. Erre a tanár mondja, hogy ezt már kifejlesztették, meg használják is, és hogy milyen jó ötlet, stb. Uhh mondom, hol élünk, mi történik velünk, tényleg ennyire nem tudják az emberek, hogy mit jelentenek ezek??!! És sajnos nem. Tudom, rajtam a felelősség, hogy változtassak ezen, de basszus, ez annyira durva.. és egy egyházi iskolába járok. Utolsó gondolatomhoz kapcsolódik a következő tegnapi történés is...

A negyedik órámon nem tudott ott lenni a tanár, ezért beszervezett nekünk egy előadást, amit egy tőlünk pár évvel idősebb volt egyetemista, de még most is tanuló srác tartott. Török szakra járt azt hiszem, és az iszlám vallásról meg a szufistákról tartott nekünk előadást. Hallgattunk zenét, néztünk videót, és beszélt magáról a vallási rítusokról. Érdekes érdekes volt, de annyira durva az egész. Azt mondta, hogy ma 1,5 milliárdan a mohamedán vallást követik. Egy álistent imádnak, olyan dolgokat tesznek, aminek semmi értelme a lelki üdvük szempontjából, ráadásul kényszerből, hogy megfeleljen valami olyannak/ valaki olyannak, ami nem tudja megváltoztatni az életük sorsát. Ez annyira megdöbbentő, szomorú és egyben dühítő. És az is, hogy ezt kellett hallgatni, meg hogy a keresztény a mohamedán vallás szerint miben bukik el, vagy miért előbbre való Allah, akiben ők hisznek. Nem mondom, hogy felesleges volt ez az előadás, de csak mégjobban belém mart ez a nyomasztó érzés, meg a tenni akarás, hogy tényleg mi lesz velük??!!

A nap utolsó története is egy szomorú dolog, de az már személyesebb. Este volt, a villamosmegállóban vártam. Hirtelen odalépett hozzám egy hajléktalan és pénzt kért. Én meg reflexből rávágtam, hogy ne haragudjon, de nem. Ő meg megköszönte (! - mit???) és elbattyogott a következő emberhez. De utána olyan űrt és szégyent éreztem magamban. Voltam abban a helyzetben, hogy adjak neki egy kis aprót és még ennivaló is volt nálam, de nem tettem. Az előítéleteim legyőztek. Naponta többször kérnek tőlem Pesten pénzt, és sokszor elutasítom őket. Nem azért mert nem lenne szívem, hanem csak mert nem tudom eldönteni hogy kinek adjak és kinek ne. Múlt héten pl. a Kálvin téren beszélgettem az egyik ismerősömmel, amikor odajött egy csövi ember és pénzt kért. Adtam neki, erre nézett, hogy csak ennyi?? Mormogott valamit az orra alatt, nem igazán értettem hogy mit, de káromkodott és elküldött minket egy melegebb éghajlatra. Az ilyeneket próbálom kiszűrni, de nem sikerül. Annyira meg én sem vagyok jó helyzetben, hogy mindig mindenkinek adjak. A Nyugatiban viszont már többször adtam, volt hogy vonatjegyre kértek, és bevallotta az ember, hogy berúgott, elpiálta a pénzét, de szeretne hazajutni, csak nincs miből. Segítettem neki. Vagy volt, hogy pénzt kért kajára egy férfi. Mondtam, hogy pénzt nem adok, de volt nálam keksz, azt elfogadta és megköszönte. Talán a legutolsó pozitív példám pedig az, hogy a Jászai Mari térnél vártam a villamosra, és odajött egy nő, hogy egy olyan újságot árul, amit hajléktalanok írnak. Valamilyen alapítvány támogatja a kiadását, és utána megkapják a hajléktalanok, hogy árulhassák és a bevétel az övék lehet. Kimennek az utcára, konkrét összeget nem kérnek érte, hanem aki amennyit ad. Azt hiszem FN a neve, azaz Fedél Nélkül. Szóval egy nő árulta ezt, és alap volt, hogy veszek egyet tőle, viszont pont nem volt apróm, csak 100 Ft-om kb. Pedig ilyenért szívesen adtam volna többet is, mert ez egy érték, dolgoztak érte, benne van a saját tehetségük, tudásuk. Na és visszatérve a tegnapi esetre annyira szégyelltem magam, hogy visszautasítottam. Hála Istennek volt egy nő, aki adott neki valamennyi pénzt és kiflit, de ez az én csúfos szereplésemen nem változtatott. Meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket, bölcsnek lenni és nem előítéletesnek!