hajnalcsillag

A napokban láttam meg ezt a videót a neten. A kislány annyira szép és aranyos, hogy az ember azt gondolja semmi rossz nem jöhet belőle. Pedig tévedtem: a hangja. Nem tudom, hogy nevessek vagy szörnyülködjek, viccelnek vagy komolyan gondolják?! Mindenesetre megosztásért kiáltott:

bármilyen állapotban is vagy. Én kész vagyok tőle, tiszta cuki ez a kiskacsi :DD :

Idén már 20. alkalommal került megrendezésre Szlovákiában a Lumen nevű keresztény, könnyűzenei fesztivál! A trnavai program most június 8-9-ére esett, ami egy nagyon jó időpont volt, és nagyon jó fellépőket hívtak el:

...de sajnos nem tudtam elmenni. Pedig nagyon szerettem volna megnézni a HB-t (finn metál banda), a 29th Chapter-t újra látni, mert 2 éve megszerettem őket, a Superhero-ra is kíváncsi voltam (pedig már 2-3-szor láttam őket itthon), meg azért természetesen kíváncsi voltam a Leeland-re is. Helyette itthon tanultam betegen a vizsgámra, amin ráadásul megbuktam hétfőn, szóval no komment. De szerencsére vannak képek és videók a fesztiválról, úgyhogy ennek örülök!

Hétfőn megnéztük tesómmal Pesten a Bodies 2 kiállítást. Engem már hónapok óta érdekelt ez az egész, de nővérem nem nagyon volt vevő rá, mert hogy biztos ijesztő, gusztustalan, stb. Aztán végül sikerült rábeszélnem és hétfőn volt lehetőségünk elmenni. Az első amit leszögeznék, hogy mindenkinek ajánlott a megtekintés! Egyrészt nagyon sok új információt olvashatunk az emberi testről és olyan dolgokat láthatunk, amiket kb. csak a boncmesterek meg néhanapján az orvosok látnak. Hihetetlen, hogy az ember mennyi apró kis részletből áll, hogy mennyire jól ki van találva minden, mennyire logikusan működik bennünk minden attól függetlenül, hogy mi bármit tennénk ezért; vagyis hogy Isten milyen okosan formált ki minket. Nekem egyből ez jutott az eszembe, hogy Istennek milyen csodálatos teremtése az ember, nem is tudjuk felfogni, hogy hogyan működünk, csak látjuk egymást és teljesen természetesnek veszünk mindent, köztünk a létezésünket is. Pedig nem az! Isten még a fülben található legkisebb csontokat is megformálta, hogy az egyik érzékszervünket tökéletesen tudjuk használni. Sőt! Még az összekötő elemekről, izmokról is gondoskodott, amelyek legtöbbször tudatunk nélkül életbe lépnek, hogy mi járni, kelni, nevetni, beszélni, élni tudjunk!
Az egyik legdurvább állapot számomra az volt (az embriós kirakaton kívül), amikor egész alakos embereket láttunk kipreparálva és egészen közelről megnéztem őket. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy mennyire átgondoltan lettünk teremtve és mennyi mindent magában rejt a testünk, akár fizikai, akár lelki dolgokra gondolva. Szeretem, hogy ilyennek születtem és az életemmel tükrözhetem azt szeretetet, ami engem is éltet. Kíváncsi vagyok, hogy azok akik nem hisznek Istenben hogyan magyarázzák meg mindent? Hogy lehet egy ekkora csoda egy ősrobbanás következménye?! A válaszokat elküldhetitek, de szerintem nézzétek meg a kiállítást, amíg van rá lehetőség és ámuljatok, bámuljatok ti is Isten csodálatos, befejezett remekművén - az emberen.

Az éjjel nagyon fura dolog történt velem. Már elmúlt fél egy, éppen aludni szerettem volna, de nem tudtam. Forgolódtam jobbra-balra és nagyon fura érzésem volt, megpróbálom leírni. Már nagyon álmos voltam, de bárhogy helyezkedtem el, nem volt jó, nem volt kényelmes, de egyből olyan érzésem volt, hogy fel kell ülnöm, mert nem bírok feküdni. Ez így nagyon viccesen hangzik, de komolyan csak körbeírni tudom mit éreztem. Nem fájt semmim, csak egyszerűen olyan érzésem volt, hogy most nem bírok aludni, mert tele vagyok energiával. De közben meg álmos voltam már. Hát jó, mi mást tehetnék, felkeltem, felkapcsoltam a villanyt, szellőztettem, hogy jöjjön be friss levegő, aztán járkáltam kicsit. Gondoltam magamban, hogy most kimenjek futni vagy valami, hogy elfáradjak?! De ezt az ötletet inkább elvetettem. Visszafeküdtem és imádkoztam. Komolyan elgondolkodtam, hogy most mi van, meg fogok halni vagy mi?! Soha nem volt még ilyen érzésem. Még a pulzusomat is ellenőriztem, hogy ver-e a szívem, vagy gyorsabban ver-e. Pedig lefekvés előtt nem gondoltam semmire, csak szépen nyugodtan aludni szerettem volna. Aztán valamikor elaludtam, a villanyomat pedig anya kapcsolta le valamikor az éjszaka közepén.
Gondolkoztam, hogy mi lehetett az oka, mi történt másképp, mint korábban. Egy dolgot vélek egyedül felfedezni, de nem vagyok biztos, hogy amiatt. Szóval előző éjjel begörcsölt az egyik lábam és reggel mikor mondtam anyának, akkor azt mondta, hogy biztos magnézium hiányban szenvedek. Ezért megitatott velem egy magnézium pezsgőtablettát. Nem tudom, hogy ez okozta-e, de soha többé nem akarok ilyen érzés.

Múlt hétvégén Békésre utaztunk. Nem sok időnk volt a vonat indulásáig, így már kevés szabad hely volt. Az egyik fülkében egy apuka és egy gyermek volt. Megkérdeztük beülhetünk-e, némi gondolkodás után rábólintott. Pár perccel később szembesültem a ténnyel, hogy a kissrác valamilyen komolyabb szellemi (?) betegségben szenved.Nem sokkal a lökösházi járat indulása előtt felszállt egy ismerősünk - Gabi, akit tavaly ismertünk meg, így ő is csatlakozott hozzánk a bő 2,5 órás úton.

A második félévem elég érdekes alakul az egyetemen. Több szakmai tárgyat is sikerült felvennem, illetve kezdünk ráhangolódni mégjobban az írásra. Az egyik ilyen az újságírási ismeretek. Minden órán vannak előadások, 1-1 témát veszünk, majd lehet kérdezni és beszélgetünk. A félév teljesítéséhez kell néhány beadandót is írni, amihez a tanár mindig elmondja a követelményeket, hogy hogyan kell kinézni, mit kell tartalmaznia, stb. Ami ezzel kapcsolatban furcsaság, hogy egyre kevesebb új dolgot hallok. Már jó pár éve írok, és anélkül, hogy tanultam volna ezeket a dolgokat, korábbi írásaimban is megtalálhatóak. Gondolok itt olyanokra, hogy pl. amikor Krosskultra írtuk a lemezajánlókat, akkor mindig adtunk egy címet, egy alcímet, volt egy lead, maga a szöveg - amiben volt bevezetés, tárgyalás, befejezés, és egy összegzés. Vagy amikor csináltam az életút interjút, akkor is annyira egyértelmű volt számomra, hogy mikre kell odafigyelni (szóismétléseket kiszedése, tegezés-magázás, a hangulat kihegyezése, hogy milyen pontokat kell kiemelni, stb.). Ahogy egyre több témáról tanulunk, úgy majdnem egyre kevesebb újdonságokat hallok, de tényleg. Minden olyan magával érthetőnek tűnik, mintha belém lenne már írva. Persze lehet, hogy ez az én beleképzelésem, de ez olyan jó megtapasztalni.

Nem tudom igazából még mi lesz és merre vezet az utam, de az szinte 100 %, hogy a médiára fogok szakosodni. Érdekesnek tartom mind a riporterkedést, mint a hírszerkesztést, de még a rádiózás is izgalmas. Az utóbbiról szóló órákat is annyira bírom, az a legjobb a pénteki napomban. Egy idős ember tartja, aki már sokat tapasztalt és komolyan viccelve olyan dolgokat tanít, amire másképp nem is gondolna az ember, hogy jé, még az is fontos, hogy egy számot hogyan kell hangsúlyozni. Nagyon szeretem azt az órát.
Szóval igen, itt állok most negyedúton és nem tudom igazán merre haladok, de érzem, hogy jó irányba. Úgy érzem, hogy a többiekhez képest keveset tudok, talán ők majd jobban el tudnak helyezkedni a képességeikkel és adottságaikkal, de bennem ott van egy másik plusz, hit arra, hogy Isten nekem is szánt helyet ezen a pályát, amire már évek óta folyamatosan készít.

Más szó nem jutott eszembe, ami igazán kifejezhetné azt, ami az elmúlt hónapokban történt a falunkban, az ismerőseink körében. Kb. nyár óta (tudom, durva szó ebben az esetben), de hullanak el az emberek. Több 50 körüli ember meghalt a faluban, volt akit közelebbről ismertem, volt akit csak névről, mégis a legtöbb haláleset megdöbbentett.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megosszam-e ezt, mert igazából nem éreztem méltónak arra a blogom, hogy egy ilyen komoly, nagy, egy életet magába foglaló írást itt közöljek az én "blogocskámban". Végülis úgy döntöttem, hogy ez akkora érték - nem azért, mert én készítettem, hanem akiről készítettem -, hogy ezt meg kell osztanom. Így remélem, hogy örömmel és megfelelő tisztelettel olvassátok végig, hiszen igazából nem csak 1 ember, hanem egy egész család története benne foglaltatik ebben. Főszerepben a nagymamám, aki hála Istennek egészségben tölti ebben az évben a 91. születésnapját!

Kedden kaptam e-mailt, hogy megérkezett az iPodom, mehetek érte. 6,5 hetet vártam rá, így nagyon örültem, mikor a kezembe vehettem. De hogy is történt mindez?!

Még pár héttől ezelőtt az egyik csoporttársam hívta fel a figyelmemet egy honlapra, ahol bárki levezetheti a feszültségét - vagy még jobban felhergelheti magát - különböző hanghatások segítségével. Hajrá!

Ma reggel amikor vártam a buszmegállóban, akkor jött egy fiatal anyuka a kislányával, aki down-kóros (azt hiszem). A kb. kisiskolás korú lány már messziről lelkesen köszönt a buszmegállóban állóknak, hogy: "Sziasztok!"
Két ember várakozott még rajtam kívül, őket ismerte, engem nem. Mikor felléptek a padkára, akkor rám nézett és hangosan kiáltott, hogy ő ki? Bár a falusiak ismertek, de nem hiszem, hogy tudják a nevem. Így mosolyogva odaszóltam a kislánynak, hogy: "Szia! Szilvi vagyok!" Erre a ő felém rohant és megölelt! :)) Valamit mondott is, hogy szia (és azt hiszem a nevét), de nem értettem. Kb. a derekamig ért, számára idegen voltam, de mégis bátortalanság nélkül odafutott hozzám és barátságosan átkarolt. Ez után indulhat-e rosszul az ember napja, ha ilyen történik vele már reggel 8 előtt?! Nem hiszem.
Elgondolkodtatott, hogy milyen fura egy helyzet. Beteg (még ha ő nem is tud róla), és mennyi szeretete van, amit bátran oszt meg mindenkivel bármilyen félelem és rossz érzés nélkül. Ezzel szemben mi, egészséges emberek - akik fel is tudjuk fogni, hogy mik az érzések, milyen a világ, kik vesznek körül, milyen veszélyek leselkednek ránk - nem vagyunk képesek sokszor még egy jó szót se szólni a szeretteinkhez sem, nem hogy egy idegenhez. Pedig milyen egyszerű lenne... olyannyira, mint ennek a kislánynak ma reggel odafutnia hozzám és kifejezni valamit, amit ő talán sosem ért meg igazán.

Tegnap véletlenül rábukkantam az Overcome (Győzelem) című filmre. Futólagosan átolvastam róla az ajánlót, de egyből a megnézésre kattintottam. Legtöbbször már az első másodpercekből meg tudom állapítani, hogy engem érdekelni fog az adott film, vagy sem. Tudtam, ezt látnom kell!
A történetnek 2 főszereplője van, egy lány (Sara) és egy fiú (Colton). Sara egy tehetséges teniszező, aki egy olyan versenyre készül, ahol ha nyer, biztos útja van egy olyan táborba, mely biztos kiugrási pontot jelent a profi sport világába. Colton a suli rossz társaságának középpontja, aki mindenkit kigúnyolt és kicikiz, emellett pedig társait is belerángatja, illetve buzdítja a csínytevésnek nem minősülő balhékba. A fiatalok ismerik és ki nem állhatják egymást, mindaddig, amíg egy baleset következtében megsérülnek. Mindkettőjük élete megváltozik - főleg Colton-é gyökeresen - és a jövőben egymás segítségére "szorulnak". Nem egy romantikus szerelmi történet, ez annál sokkal komolyabb. Azoknak ajánlom, akik szeretik a drámai, fiatalos filmeket, amelynek van mondanivalója, nincs tele lövöldözéssel, káromkodással, meg szexjeletekkel.