hajnalcsillag

Az elmúlt hetekben egy meglepő, de mindenképpen pozitív dolog történt velem. Az egyik másoduncsitesómnak a születésnapja közelget, és mivel egy kerek évfordulót ünnepelt, ezért mindenképpen szerettem volna egy emlékezetes ajándékkal meglepni. Ekkor jutott eszembe, hogy van egy sport, amit különösen szeret, ez pedig a jégkorong.

Az elmúlt hetekben sokat gondolkoztam azon, hogy mennyi mulandó boldogság van az életünkben, és hogy mi jelenthet igazi boldogságforrást a mindennapjainkban. A múlt héten lezárult olimpia kapcsán sok érzelmet átéltem, ami valamilyen hatással van a saját életemre is, még akkor is, ha csak közvetve vagyok érintett.

A november a foci-ünnep hónapja volt. Talán nem túlzás ezt kijelenteni azután, hogy a Magyar labdarúgó válogatott 44 év után kijutott az Európa-bajnokságra! Azóta már hetek teltek el, a sportlapok írói is lassan interjút készítettek a selejtezők során szóba kerülő összes játékossal, és mi szurkolók is talán már lecsillapodtunk lelkileg az ordító örömpillanatok után. A tévében vagy ötször megismételték az ominózus Norvégia elleni meccset, a kommentátor beszólásaiból mémek és aranyköpések születtek - amelyek máig visszhangzanak, de arról talán csak az elcsípett személyes beszámolók szólnak, és a telefonos videók árulkodnak, hogy milyen volt szurkolóként személyesen átélni mindezt. Ezt próbálom most szavakba önteni Nektek!

Az elmúlt hónapokban ahogy egyre több nem várt hatás érte az országot és a magyarokat, egyre jobban erősödik bennem ez az életstílus: Istenre hagyatkozva. Bár keresztényként az mondom, hogy igyekszem aktív és személyes kapcsolatot tartani és építeni Istennel, mégis sokszor nehéz azt kijelenteni, hogy Istenre hagyatkozom, bízom benne. Most, amikor elkezdték elárasztani Európát a menekültek, ez tűnik az egyik legfontosabb döntésnek nem csak mások, hanem saját magam számára is.

Körülbelül négy évvel ezelőtt megismertem egy fiatal zenészt. Az egyik dala (Spotlight) megfogott a hangja és a stílusa miatt, de a többi nagyon kezdetlegesnek tűnt, így azokra nem is igazán figyeltem. Egy évvel később megjelent az újabb angol nyelvű nagylemeze, amelyet komolyabbnak éreztem minden szempontból, mégis valahogy megmaradt a középszerű pop szinten, amelyet csak ideig-óráig hallgat az ember a hangulatától függően. Ennek ellenére követtem facebookon, de nem igazán kísértem figyelemmel, hogy megjelentek új dalai. Aztán néhány hónappal ezelőtt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a spanyol nyelvű feldolgozásainak a videói több százezres nézettséggel rendelkeznek, és terjednek az interneten. A fiatal férfi megkomolyodott, és mióta spanyolul énekel a lelke szárnyal, a szerzeményei pedig még egy számomra ismeretlen nyelven is egy valódi csodával érnek fel. Ő Evan Craft.

"A szeretet az, amiért megyünk, a szeretetet az, amiért megállunk,
a szeretet az, amiért imádkozunk!"

A Come&Live non-profit szervezet az elmúlt években tovább folytatta elhívását és missziós körútját, mely során Kolumbia legszegényebb és legeldugottabb részeit látogatta meg, hogy reményt és szeretet adjon az embereknek. Az ott töltött hetek élményeit rögzítették és egy hosszabb dokumentumfilmet készítettek belőle, amelyet idén mutattak be angol és spanyol nyelven. A korábbi, új-zélandi missziójukról már korábban írtam, de nem csak a történet folytatódik, hanem ugyanaz a szenvedély jellemzi a szolgálókat. Szenvedély Isten iránt, szenvedély az emberek iránt, szenvedély hittel a változás iránt.

Sokszor a "szürke" hétköznapokat élve nem is gondolunk bele, hogy nem csak a mi kis világunk, környezetünk létezik, hanem a világ egy sokkal nagyobb tér ennél. Vannak olyan helyek, ahová valószínűleg soha nem jutunk el, mégis jó tudni róluk, hogy valahol a bolygó másik végében várnak ránk még számunkra felfedezetlen csodák. Csodák, amelyek még ha csak néhány percre is, de kikapcsolnak a mi kis világunkból, hogy elcsodálkozzunk milyen különleges is ez a Föld nevű alkotás.

A történet a '60-as években játszódik Amerikában, amikor a színes bőrűek és a fehérek még távolságtartóbbak, és kevésbé elfogadóbbak voltak, mint napjainkban. Érdekes párhuzam bontakozik ki a filmben, mert amíg a gazdag fehérek kitiltják a társadalmi életből, elítélik és megvetik a négereket, addig utóbbiakra bízzák háztartásukat, a mindennapi élethez szükséges feladatokat ellátását, de még a gyermekeik felnevelését is. Az állandó feszültség tapintható a munkaadók és a munkavállalók között, mégis tűrniük kell, hiszen a színes bőrűek más utódát felnevelve keresik a pénzüket, hogy iskoláztatni tudják gyermekeiket, akiket idegenekre kell hagyniuk, amíg távol vannak otthonuktól. A segítség című film a New York Time bestseller díjával is elismert, Kathryn Stockett által írt regény megfilmesített változata.

Bő fél évvel ezelőtt az egyik HVG börzén láttam meg egy könyvet, amely felkeltette az érdeklődésemet. Néhány hónappal ezelőtt sikerült is elolvasnom, és mivel a benne leírtak nagyon aktuálisak így Húsvét táján, gondoltam megejtek róla egy kis ajánlást. A könyvet Bill O' Reilly és Martin Dugard írta, a címe pedig ahogy oldalt is láthatjátok: Jézus - egy kivégzés igaz története. Azért esett a választásom erre a HVG kiadásra, mert a szerzők korábban Kennedy-ről és Lincoln-ról - vagyis az ő halálukról is írt -, így kíváncsi voltam, hogy ez a szinte életrajzi könyvnek számító mű hogyan mutatja be Jézust. Ezen kívül az is érdekelt, hogy mennyi plusz információt kapok belőle a Jézus korabeli világról, egyáltalán leírnak-e benne olyat, ami egyébként a Bibliában nem található meg, vagy próbálják-e megcáfolni az igazságot. Azt kell hogy mondjam, hogy az elkészült kötet egy nagyon alapos kutatómunka eredménye, amely véleménybeli kilengések nélkül tárja elénk a 2000 évvel ezelőtti valóságot.

Tavaly nyáron a Cross Sound összművészeti fesztiválon találkoztam először a Jesus Loves Electro-val. A közel két órás fellépésük azóta is felejthetetlen; nem csak a stílusuk és a parti hangulat miatt, hanem a bátorításukért is, mely szerint merjük megélni az Istentől kapott szabadságunkat. A szervezők az idei nagy rendezvényük ráhangolódásaként újra meghívták Magyarországra a norvég csapatot, akik február 28-án léptek fel egy budapesti szórakozóhelyen. Bár a repülőgépük több órát késett, és a légitársaság sztrájkra miatt a koncert is kérdésesé vált, végül minden jól alakult.

Annak ellenére, hogy teljesen felborult a napirendjük, a fellépésük előtt mégis volt lehetőségem egyik kedves barátnőm, Zita segítségével interjút készíteni velük. Igaz, hogy tudtunk még volna tőlük kérdezni, de sietve kb. 15 percünk volt, amibe ennyi fért bele. A srácok nagyon barátságok és türelmesek voltak, a kérdéseinkre pedig nagyon őszintén válaszoltak. Úgy gondolom a válaszok jól tükrözik a gondolkodásukat és a hitüket, amiről a színpadon is hangot adtak. A fotókért hálás köszönet Urbán Jonatánnak!

Múlt héten volt a nővérem születésnapja. Bár elég sűrű volt a hetem, eldöntöttem, hogy neki is készítek egy tortát. Arról már korábban is írtam, hogy nagyon szeretek sütni és hogy igyekszem mindig valakit meglepni, főleg ha különleges alkalomból ünnepel. Az idő hiányában most egy egyszerű tortára törekedtem, amit igyekeztem valamivel feldobni, így eldöntöttem, hogy készítek díszítésként csokipillangókat. Nagyon egyszerű, ajánlom mindenkinek! Bár bőven voltak hibái és sikertelen pillanatai, a végeredmény mégis az ismerősök, barátok szerint egy szép torta lett. Nővérem is örült neki, így boldogan és büszkén mutatom be a legújabb alkotásomat.

Bár már új évet írunk, mégis annyi minden megfogalmazódott bennem az ünnepek alatt, hogy ennek mindenképpen a nyomát akartam hagyni. A nagy rohanás és készülődés közepette sokszor nagyon nehéz békésnek lenni és szeretettel fordulni mások felé, pedig azt hinnénk ez milyen könnyű. Az elmúlt év végén felgyorsultak körülöttem az események, és ha ez nem lett volna elég, újra előbújt belőlem a precizitás nagymestere (= mindennek tökéletesnek kell lennie), és ilyenkor még jobban kiárad a szeretethullámom (= minél több embernek kis apró, de annál személyesebb meglepetést készíteni/ venni/ okozni). Nem volt ez másképp tavaly karácskor sem... de hogy miben is nyilvánult meg ez? nézzük csak!

Mielőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, direkt előszedtem a kis kincses dobozomat - amelyben az egykori belépőjegyeket, karszalagokat, stb.-ket emlékként őrzőm -, ahol bizony megtaláltam, hogy mikor voltam kint utoljára a magyar férfi válogatott focimeccsén. 2009-et írtunk, azaz 18 éves voltam, de bizony az első ilyen meccs élményeim még 16 éves koromból származnak. Láttam a magyarokat Málta és Moldova ellen is játszani - utóbbiról még mindig a fejemben a kép, amely szerint körülöttem az egész szektor ordította: ki nem ugrál büdös román, hej, hej! - na hát igen... És valamilyen hihetetlen módon egyszer képes voltam kiadni 4000 Ft-ot (amit még most is sok pénznek tartok, és sajnálok egy jegyért) egy Magyarország-Portugália meccsért, de ha emlékeim nem csalnak, akkor megérte az árát. Ez volt az a korszakom, amikor kézimeccsre, vízilabdára, és még MB1-es foci rangadóra kimentem (Újpest meccsre, sosem felejtem). Szerettem szurkolni a magyaroknak, és mindig izgalmasnak tartottam ezeket a küzdelmeket, főleg ha igazi tétre ment. Evi - középiskolai padtárs barátnőm - szerettette és ismertette meg velem ezt a világot, azóta is örök hála neki ezért!

Mióta nem járok iskolába, azóta több időm van olvasni. Igaz, régen is lett volna, mert elég sokat utaztam minden nap, de legtöbbször inkább zenét hallgattam, mert az sokkal jobban kikapcsolt, és már megszokásból is inkább az iPodért nyúltam a táskámba. Először is nagyon szeretek könyvtárba járni - mindig is szerettem, és órákat el tudok tölteni ott úgy, hogy jó és érdekes könyvek után böngésszek. Az elmúlt években könnyű dolgom volt, mert az egyetemmel szemben volt a Szabó Ervin könyvtár, ahová bármikor átmehettem, de most, hogy már nem vagyok Pesten, sokkal elérhetetlenebb minden. Ennek ellenére eldöntöttem, hogy meghosszabbítom a tagságomat újabb egy évvel, és amikor csak Pesten járok és lesz időm, akkor bemegyek és igyekszem minél több olyan olvasnivalót kivenni, ami érdekel. Az első "vadászatom" során többek között Vujity Tvrtko egyik új kiadásos szerzeményére esett a választásom, melyben néhány korábban már megírt és feldolgozott történetét, élményét szerkesztette össze. Már egy ideje követem Tvrtko munkásságát, és mindig is csodáltam az elszántságát, kitartását és emberségét, amelyet riportjai során mutatott, bármiről is legyen szó. Szerettem az ő beszámolói nézni és olvasni, mert nem azokat a dolgokat, embereket emelte ki és tette a képernyőre, akikről nap mint nap amúgy is olvashatnánk, hallhatnánk a médiában.

Igen, jól látjátok, mindössze ennyibe kerül egy vízilabda mérkőzés belépője, amely során a világ legjobb pólósait nézhettem a medencében! Ez már sokszor, sok helyen és sok embertől elhangzott, hogy idén a Magyar vízilabda bajnokság a legerősebb nemzeti torna, de ebben az állításban semmi túlzás nincs, hiszen a még aktív olimpiai bajnokok, valamint világbajnok és EB-ezüstérmes fiúk küzdenek egymás ellen hétről-hétre.