hajnalcsillag

A november a foci-ünnep hónapja volt. Talán nem túlzás ezt kijelenteni azután, hogy a Magyar labdarúgó válogatott 44 év után kijutott az Európa-bajnokságra! Azóta már hetek teltek el, a sportlapok írói is lassan interjút készítettek a selejtezők során szóba kerülő összes játékossal, és mi szurkolók is talán már lecsillapodtunk lelkileg az ordító örömpillanatok után. A tévében vagy ötször megismételték az ominózus Norvégia elleni meccset, a kommentátor beszólásaiból mémek és aranyköpések születtek - amelyek máig visszhangzanak, de arról talán csak az elcsípett személyes beszámolók szólnak, és a telefonos videók árulkodnak, hogy milyen volt szurkolóként személyesen átélni mindezt. Ezt próbálom most szavakba önteni Nektek!

Szeretem a magyar focit. Na nem a klubfocit - bár annak is megvan a pikantériája-, hanem a magyar válogatott csapatát. Az elmúlt évek során rendszeresen figyelemmel követtem, hogy mi történik a selejtezők során, de sajnos mindig csalódás volt a vége. Abba ne is kezdjünk bele, hogy tavaly ősszel megint egy csapásként éltük meg az első meccset és szinte már temettük a csapatot, de jött Dárdai Pál. Megmondom őszintén én nem követtem annyira a külföldön dolgozó "futballszakértők" munkásságát, így nem tudtam, hogy a 'mi Palinkat' ennyire szeretik, tisztelik és megbecsülik Németországban. Azt hiszem aki hozzám hasonlóan nem volt tisztában a fiatal edző kvalitásával és jellemével, az is hamar megszerette. Ha nem tudtam élőben nézni a sajtótájékoztatókat, akkor is örömmel szántam arra időt, hogy visszanézzem ahogy felszólalt, mert olyan egyenességgel beszélt, osztotta ki az újságírókat, és mondta ki kerek-perec, hogy mire képes a csapat, hogy nem lehetett nem szeretni. Újra megjött a kedvem, hogy focimeccsre menjek! Tavaly novemberben ott is voltam a Finnország elleni selejtezőn, ahol nyertünk, és még szurkolás, hangulat is volt. De aztán sajnos jött a leváltása, és megmondom őszintén nekem egyáltalán nem volt szimpatikus Bernd Storck hozzáállása, német stílus ide, német stílus oda. Csalódott voltam, amikor nem sikerült egyenes ágon kijutni a magyar válogatottnak az EB selejtezőre, de azt mondom, hogy nem lett volna igazságos, ha az Izland-Törökország meccsen dől el a sorsunk (mármint jó irányba). Szóval jött a pótselejtező sorsolás, és őszintén szóval én örültem Norvégiának. Nem azért, mert bármit is tudtam volna a keretükről, hanem mert szeretem a norvégokat, és úgy voltam, hogy max játszunk két jó meccset, vesztenivalónk úgysincs. Ez motivált abban is, hogy megvegyem a jegyem abba a bizonyos B szektorba, és újra elmenjek szurkolni a magyaroknak. A pótselejtező első fordulóját nagy meglepetésre megnyerték a srácok, így kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni ebből.

A meccs estéjén a fővárosban mindenhol szurkolókkal lehetett találkozni. Aki nem a Groupama Arénába ment, az is tudta, hogy mi történik aznap este és milyen fontos meccs előtt állunk. Az Üllői út persze már két órával a kezdés előtt hangos volt a ria, ria, Hungária! és hasonló rigmusoktól, és a szurkolók alaposan megadták a módját a hangulatkeltésnek. A fokozott biztonsági ellenőrzések ellenére néhány perc volt csak a bejutás, ahol este 8-kor a szokásos menetrend szerint nagy taps közepette kifutottak a játékosok melegíteni. Én pedig a magyar zászlót szorongatva készültem, hogy végre teljes szívemből szurkolhassak, és kiálthassam: HAJRÁ MAGYAROK! A Himnusz közös eléneklése után már az első másodpercektől kezdve buzdítottuk a csapatot; azt hiszem aznap este még a legpesszimistább emberek is elkezdek reménykedni, főleg Priskin gólja után. A lelátóról persze jött az 'álomsorsolás' és hasonló bekiabálások - amelyet mindannyian megmosolyogtunk, de emellett örömmel és büszkén tudok beszámolni arról is,hogy a szurkolói magatartást tekintve ez volt életem eddigi legjobb meccse! A magyarok sajnos más nemzetekhez hasonlóan nem rejtik véleményüket véka alá, ha az ellenfél szidalmazásáról van szó, melyet sokszor követ a tömeg. És bár a norvégokról is megvolt a véleménye mindenkinek (főleg azután amilyen lekezelően nyilatkoztak a válogatottunkról), mégsem voltak gyűlöletkeltő rigmusok, tömeges szidások - igaz, azért néha-néha füttykoncert alakult ki a támadásuk alatt. Szóval ez volt az egyik pozitívum, a másik pedig hogy tényleg mindenki végig szurkolt a csapatnak, nem hangzott a lelátóról az "ébredjetek!" felkiáltás és hasonlók, mert láttuk, hogy küzdenek, hajtanak, csúsznak, másznak, és tényleg harcolnak azért, hogy ott legyenek az EB-n. Még a VIP szektor is felállva tapsolta és ünnepelte őket a végén, és amit a második gólnál éreztünk, és a lefújás után láthattunk, az szerintem leírhatatlan. Mindenki ugrált örömében, és teljes szívéből ordította, hogy szép volt fiúk! Ez a győzelem nem csak a csapaté, hanem az egész országé volt, minden egyes játékost, edzőt, segítőt ugyanúgy megtapsolt és éljenzett a közönség, nem számított, hogy Szalai Ádámról vagy Böde Daniról volt szó. És aztán jött még egy momentum, amit azt hiszem sosem felejtek, az örömmámorban húszezer ember együtt énekelte a magyar Himnusz, ami valahogy így hangzott:

Elképesztő, hogy mit eredményez az emberek összefogása és mennyit jelent a hazaszeretet. Sok mindent mondhatunk a magyarokról, hogy pesszimisták, külföldre vándorolnak, sok az alkoholista és az öngyilkos hazánkban, de azt hiszem, hogy egy valamit senkit nem vehet el tőlünk: szeretjük a hazánkat és büszkék vagyunk a magyarságunkra! Ez pedig nagyon valóságosan nyilvánult meg ennek a meccsnek végén is, mikor énekeltük ezt a dalt. Mert ebben a költeményben még mindig benne van a történelmünk, minden fájdalmunk és reménységünk, ami jól leírja és jelképezi a nép gondolkodását, hozzáállását. Ahogy írtam is az egyik rokonomnak mikor megosztotta ezt a videót: "Ebben benne volt az elmúlt 30-40 év csalódottsága, reménykedése, és most végre az öröme is. Jó érzés, hogy az emlékezések és a szomorú pillanatok mellett erre is tudjuk "használni" ezt a költeményt, és a "megbünhödte már e a nép a múltat s jövendőt" sor már átvitt értelemben is egy jobb dolgot jelent ebben az esetben. :)" Nem tudom, hogy valaha lesz-e még rá lehetőségem, hogy lássam a magyar foci válogatottat kijutni egy nemzetközi tornára, de ezeket a pillanatokat és örömöt nem fogom elfelejteni. Boldogan jöttem haza!

A meccs után persze jöttek a vélemények, hogy nem sokat értünk ezzel, úgyis nulla győzelemmel kiesünk, majd az ellenfeleink jól megszórnak, csak pofozógépek leszünk, stb. Ezeknek az embereknek üzenném, hogy tessék megtanulni örülni! Örüljünk már végre valaminek, ha már tényleg valami jó történik az országgal, a nemzettel és nem mindig csak a rossz híreket hajtogassuk és elássuk magunkat a föld alá a pesszimizmusunkkal. Ha a kis dolgoknak, vagy egy magyar embertársunk sikerének, boldogságának nem tudunk örülni, akkor a sajátunknak hogyan fogunk tudni?! Én nagyon boldog vagyok, és örülök a kijutásnak, még akkor is ha az összes meccsen kikapunk az EB-n (bár szerintem ennél jobban fog szerepelni a csapat)! Nincs lehetetlen, csak összefogás kell, közös cél, harc a sikerért, és ha ezek megvannak és más nem lesz, legalább büszkék lehetünk a magyarokra, és örülhetünk annak, hogy végre nem Spanyolországnak (kinek ki) kell szurkolni az Európa-bajnokságon, hanem lehet a saját fiainknak, országunknak, nemzetünknek! Én így fogok tenni: HAJRÁ MAGYARORSZÁG!