hajnalcsillag

Igen, tegnap előtt reggel történt. Röpke 10 perc elég volt, hogy összetörjön bennem valami, ami mostanáig meghatározza az életkedvemet, hangulatomat. Persze, voltak előzményei, de én bizakodó voltam és egy ideig kitartó is... csak aztán valahogy más dolgokra terelődött a figyelmem. Én már tudom, amit más még talán nem is sejt: a továbbtanulási esélyeim elvesztek, az ezzel kapcsolatos álmaim összetörtek. Esélyeim száma a bejutásra és a kívánt szakma megszerzésére egyenlő a nullával. Nem tudom mi lesz és hogyan. Persze volt "B", meg "C" terv is, de azok már nem adnak vidámkodásra okot, mert nem azok az álmaim, az csak mentőöv volt. Az elmúlt napjaim elég depresszánsan teltek, még most is, főleg ez okból. Sajnos lusta voltam és ezt magamnak köszönhetem. Most pedig amit sikerült felépítenem néhány hónap/év alatt -boldogok, vidámak legyenek körülöttek az emberek-, azt most 1-2 nap alatt szépen bontom lefelé. Ez van, most nem tehetek róla. El kell viselnie mindenkinek így.. mert most rossz, és teljesen összetörtem.

Sokszor szoktak ezen viccelődni osztálytársaim, hogy topmodellnek megyek.. Mindennek csupán annyi az alapja, hogy szoktam nézni este a tv-be a Topmodell leszek! című műsort. Nem azért, mert vonz a modellség, meg semmi közöm hozzá, nem is akartam soha az lenni, és különben is csak a végét szoktam nézni, mikor a róluk készült képeket mutatják, meg hogy ki esik ki. A többi nem érdekel. Aztán mióta mondtam, hogy nézem, azóta ezt hallgatom mindennap, hogy topmodell leszek, és majd néhány év múlva a plakátokon fogok szerepelni, meg nem tom. Mindez persze poénból, mert jókat nevetünk azon, amiket mondanak. Egyébként nem hasonlítok a modellekre se külsőleg, se agyilag. De a vége mindig ugyanaz: nem, nem leszek topmodell! :D

Sokszor mondjuk a másiknak, hogy: én már ismerlek, ilyen meg olyan vagy! Közben a valóság az, hogy csak azt az oldalát ismerjük a bizonyos személynek, amelyet felénk mutat. Én úgy vagyok ezzel, hogy szeretem másoknak bemutatni milyen vagyok, így legalább nem lesz meglepetés, vagy csalódás velem kapcsolatban. Emellett én is szeretek másokat megismerni. Szeretem megfigyelni azt, hogy valaki hogyan viselkedik egy adott helyzetben. Több éves megfigyeléseim után már kijelenthető -legalábbis szerintem-, hogy jó emberismerő vagyok. Nem kell ehhez valami pszihoizét tanulni, vagy könyveket bújni (persze biztos nem árt ez sem), csupán oda kell figyelni a másikra, ha igazán ismerni akarod. Van egy távolabbi ismeretség, amikor konkrétan nem ismered személyesen, csak látod, és megfigyeled, hogy az újonnan fellépő dolgokra -pl: meglát egy ismerőst, kap egy új hírt- hogyan reagál. Vicces, de igaz, hogy rengeteg mindent le lehet olvasni az ember arcáról. Egy mosoly is lehet több féle, jelenthet különböző dolgokat, lehet 'örülő mosoly', 'gúnyos mosoly', de 'szánalmas mosoly' is. A mimika sok mindent elárul valaki természetéről. Ha pedig már közelebbi kapcsolatban állunk, akkor még könnyebb dolgunk van, hiszen tudjuk, hogy a kimondott szavakat mennyire gondolja komolyan, vagy éppen az adott véleménye mennyire a sajátja. Mivel elég sok különböző típusú embert ismerek, ezért mikor megismerek valakit már könnyű "beazonosítani". Lehet, hogy naív vagyok sokszor, de ez még nem azt jelenti, hogy becsaphatnak. Ezért szánalmas, mikor valaki olyan arcát akarja bemutatni nekem, amelyik valójában nem is létezik. Ezeket könnyen felismerem. Aki nem szimpatikus, csak nyalizni próbál, azzal úgyis tudatom, hogy á-á, itt ne beszéljünk barátságról. Tudom, előbb meg kell ismerni az embert és csak utána ítélni, de van amikor ehhez nem is kellenek szavak, csupán egy kis odafigyelés és jó emberismeret.

Nem. Múltkor gondolkoztam el rajta, hogy tényleg néha mennyi minden bemegy az ember fülén, és mennyi önuralom kell ahhoz, hogy ezek ne hagyják el a száját. Nekem nem jelent különösebb problémát. Lehet, hogy a mai világban sokan csak káromkodással tudják kifejezni magukat, mert ez megy az agyukba, és miután berögződik már ők is úgy beszélnek. Nehéz olyan környezetet találni, ahol az embereknek nem minden második szava valami "pozitívumot" fejez ki, hiszem már az ovisok többet káromkodnak, mint én valaha is próbáltam. Talán a másodpercekre jutó legtöbb szidalmazást akkor hallottam, mikor kint voltam a magyar focimeccsen. Na, ott aztán mindent lehet hallani, attól kezdődően, hogy valaki szidja a játékot, aztán már a végén ott tart, hogy az ellenfél országát tünteti ki szebbnél szebb jelzőkkel. Ettől nem lesz jobb senkinek, akkor miért csinálják? Én nem beszélek csúnyán, mégis az alap szavakkal ki tudom fejezni magam értelmesen, és az érzelmeimet is ki tudom közvetíteni. Osztályban is néha eldurvul a helyzet, mikor valakit oltogatnak, de ez ellen nem sok mindent tud a másik tenni. Épp ma történt meg egy érdekes eset velem. Tesire öltöztünk át, és nem tudom mi kapcsán, de szóba került ez is, hogy én nem káromkodom. És rá akartak venni a lányok, hogy mondjam ki azt, hogy köcsög, mert b*** ***, mert hogy hallani akarják, hogy én hogy beszélek csúnyán. Mert hogy ők még nem is hallottak káromkodni, meg egyáltalán valaha használtam-e ezeket a szavakat?! Hát nem. Legalábbis nem emlékszem. És nem, még az ő unszolásukra se beszélek így, mert nem érzem ennek szükségét. Minek mondjak ki, használjak olyan szavakat, aminek nem látom értelmét. Ez még nem azt jelenti, hogy én nem ismerek cifrábbnál cifrább szavakat, de inkább elszívom magamba, minthogy ezzel mást esetleg megbántsak, vagy nem tudom. És ez most nem a szent kislány története, mert biztos mások is tudják türtőztetni magukat. Igen, nekem is van véleményem, de kifejezem azt a saját szavaimmal, még akkor is ha néha jót nevetnek rajta, hogy milyen értelmetlenül ragozok. :D

Bizony, most megdöbbentem. Azt hittem holnap lesz az évforduló, aztán most nézem, hogy ma van. Egy év milyen sok idő, mégis hamar elrepül. Most nem írom le megint, amiket szoktam, hogy voltak rossz és jó pillanataim, meg megszerettem embereket, meg voltak hullámvölgyek, mert ezt már mind tudjátok. Inkább csak annyi, hogy ma egy éve aktívkodom a Krosskulton, ami tök jó. :D Szeretek írogatni, szeretem az embereket, meg természetesen a zenét is. Ez alatt a 365 nap alatt majdnem 360 °-os fordulatot vett a zenei ízlésem, de azért az alapok megmaradtak. Ha tudtam volna, hogy ma van a nagy nap, akkor vidámabb lettem volna, talán még ünnepeltem is volna valahogy, de így most elfelejtettem. Majd a 2. évfordulón, remélem. ^^

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

                                        /Radnóti Miklós/

Mintha természetes lenne, hogy mindenkinek segítek.

Mintha természetes lenne, hogy mindenkivel kedves vagyok.

Mintha természetes lenne, hogy mindenkinek megbocsátok.

Mintha természetes lenne, hogy mindenkit szeretek.

Mintha természetes lenne, hogy mindenkivel együtt nevetek.

Mintha természetes lenne, hogy mindenkinek igazat adok.

Mintha természetes lenne, hogy nekem nem fáj a bántás.

Mintha természetes lenne, hogy nekem mindig jó kedvem van.

Mintha természetes lenne, hogy nekem nincsenek érzéseim.

Mintha természetes lenne, hogy nekem mindig nyugodtnak kéne lennem.

Mintha természetes lenne, hogy mindig jónak hiszek mindenkit.

Mintha természetes lenne, hogy mindig jó dolgokat csinálok.

Mintha természetes lenne, hogy mindig mások problémáit hallgatom.

Mintha természetes lenne, hogy órákat foglalkozom másokat nem érdeklő dolgokkal.

Mintha természetes lenne, hogy mások okoskodásait elfogadjam.

Mintha természetes lenne, hogy a barátaim nincsenek velem.

Mintha természetes lenne, hogy én sosem leszek különleges.

Mintha természetes lenne, hogy túlbuzgó vagyok.

Mintha természetes lenne, hogy felnőttként kellene gondolkodnom.

Mintha természetes lenne, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak.

Mintha természetes lenne, hogy olyanak kéne elfogadni, amilyen vagyok.

Mintha természetes lenne, hogy nem tudom kifejezni magam.

Mintha természetes lenne, hogy nem érzem jól magam.

Mintha természetes lenne, hogy nem tudok beszélni róla.

Mintha természetes lenne, hogy elegem van mindenből és mindenkiből.

Nem elég, hogy az MxPx lemondta a koncertet, rám maradt a jegy, és nem tudom mi legyen vele. Oké, így mehetnék Békésre, de ezek után kinek van kedve?! És igen, most már kezdem unni az egészet, és még így sincs időm egy csomó mindenre. És megint fáradt vagyok, mint minden nap, mert nincs olyan szabad 24 órám, amikor ne kerülnék kapcsolatba a tanulással. Ráadásul egy emberke törölt az msnjéből, ami tökre meglepett, mert szoktunk beszélgetni, fontos dolgokról, és tudtommal nem volt köztünk semmi harag, vagy ilyesmi. Áhh, minden rossz összegyűlt most. És még mindig szakad a hó... legalább a nap sütne már kicsit. És most depresszánsan lelkibeteg formátumot vettem fel. Valami nincs rendben.

Zene. Egy szó, mely valakinek az életét, a hobbiját, vagy éppen a munkáját jelenti. Sokszor sokféleképpen magyarázzák meg mi is ennek a röpke fogalomnak a jelentése, de most az én szemszögömből próbálom bemutatni.

Kiskoromban nem sokat tűnődtem a zenén, tudtam, hogy létezik és ennyi. Aztán ahogy elkezdtem felnőni, úgy kitágult az érdeklődési köröm, és lassan ebbe belekerült a muzsika is, ma pedig nem tudom elképzelni e nélkül az életem. Egy eszköz, mellyel: eléred az embereket, a gondolataid mélységét és magasságát megismered, álmokat szövögetsz, másokat megnevetetsz, vagy éppen sírásra kényszeríted őket, új embereket vonzasz magad köré, könnyebben túléled az érzelmi hullámokat, kiismered a saját korlátaidat és beleéled magad olyan helyzetbe, melyet még nem éltél át. Ez mind csodálatos dolog, hiszen van amikor csendet kívánsz, hogy magadba zárkózhass és átgondold az életedet egy olyan dal segítségével, mely úgy érzed rólad szól és a választ várod tőle. Vagy éppen egy adott helyzetre emlékeztet, melyre visszagondolva mosoly ül az arcodra, vagy éppen egy könnycsepp csordul le. Nekem is vannak ilyen dallamemlékeim, melyek arra emlékeztetnek, hogy ezt egy vidám napon, egy őszinte beszélgetéskor, vagy éppen egy koncerten hallgattam. Sokszor jó visszakapni az érzést, de olykor fáj, mert valami olyan jut az eszembe, mely még mindig fekete pont az életemben. Amikor pedig a szíved dobbanása átveszi a dal ritmusát, akkor átérzed, hogy mit is jelent valójában az érzés, melyről énekelnek. Néha úgy érzed megtaláltad a tökéletes zenét, de aztán rálelsz egy másikra, majd egy újabbra, végül egy körforgásban veszel részt, melyben te vagy a középpont, és mindenféle dolog kapcsolódik hozzád, melyekbe kapaszkodsz, és ezek nélkül nem mersz létezni. Pedig elég megragadni egy személyt, egy érzést, egy gondolatot, egy álmot, egy apró, olykor jelentéktelennek hit mozzanatot, amely megállítja a körforgást és egy biztos pontra állít. Vajon ha kitartóan keresem a biztos pontot, akkor a megfelelőt ragadom meg?

A zene, mely jelenti a szabadságot, az értelmetlenséget, a menőséget, a láthatatlan kapcsolatot, a választ, az örömöt, a határtalanságot, valami olyan bensőséges dolgot, melyet mindenkinek magának kell felfedeznie és megismernie. E nélkül talán üres lenne a világ, és olyan nem létező buborékok után kapkodnánk, melyeket érzéseknek nevezünk. Lehet, hogy olyan buborékra lelsz, amely kettőt vagy hármat tesz ki, de ezeket vagy befogod a hálóddal, vagy engeded, hogy elszálljanak melletted, majd a távoli messzeségben kipukkadva kis molekulákként megszűnjenek.

A zene olyan felfoghatatlan és értelmezhetetlen dolog, mely magába rejti az egész világot, és arra vár, hogy ezt kis összetevői alapján megismerd. Rajtad áll, hogy akarod-e?!

Hosszú, kitartó, fáradalmas, hónapokon át tartó munka árán ma végre meg lett a gyümölcse a "szenvedésemnek". Mert igen, reggel csoda történt: visszaköszönt a buzsofőr! Mióta vele utazok minden másnap, és mindig köszönök neki (ahogy az összes sofőrnek), most először hallottam, hogy azt mondta hangosan és érthetően, hogy: Szia! Biztos jó napja volt. :D

Bizony, máma fájdalmas búcsút vettem az egyik karkötőmtől, levágtam. Muszáj volt, mivel már több sor lebomlott belőle, és így már csúnya volt. Egyébként az általam elkészített, rainbow dream feliratú gyöngykarkötőm volt az. De nem baj, még itt az MxPx, meg a hepí számsájn feliratú + a többi. :) Viccesen hangzik, de mikor felhúzom a pulcsim kézmosáskor pl, akkor ott virít a sok színes kis cucc a kezemen, és ez mindig ez kis mosolyt csal az arcomra. Na de majd ha egyszer lesz időm, akkor fűzök újat, vagy kitalálok másik szöveggel ellátott karkötőt.^^

  1991-ben születtem Vácon, keresztény vagyok. Apám - Tóth Attila - születésem óta nevel édesanyámmal - Bíró Valéria - együtt.

  Egy kis, Nógrád megyei faluban élek testvéremmel, szüleimmel, és egyetlen élő nagymamámmal. A kevés lakosságot számláló kis község neve Felsőpetény. Itt kezdtem az óvodát, majd az általános iskolai tanulmányaim első felét. Ekkoriban apukám a helyi termelőszövetkezetnél dolgozott, anyukám pedig hol postás, hol pedig önkormányzati "karbantartó" volt. Gyerekkori éveim jól és vidáman teltek. Az első négy osztály elvégzése után a szomszéd faluban lévő iskolában folytattam a tanulmányaimat. Ez a négy év tanulságos volt. A tanárok sok dologra oktattak, hívták fel a figyelmünket. Sok embert ismertem meg, akik a barátaim, vagy jó ismerőseim azóta is. Ez idő alatt szüleim Vácon kezdtek dolgozni, nővérem pedig itt kezdte el gimnáziumi tanulmányait. Így egyre jobban önállósodtam, és többször alakítottam ki saját véleményt. Mivel már korábban érdeklődtem a kereskedelem iránt, ezért a kereskedelmi iskolát jelöltem meg. Talán nagyban befolyásolta a döntésemet az is, hogy kisebb koromban ha tehettem kilátogattam a mamámmal a piacra, mint eladó. Itt olyan élményeket szereztem, melyekre mindig szívesen és boldogan emlékszem vissza. Miután felvételt nyertem a hőn áhított iskolába teljesen megváltozott minden körülöttem és bennem. Új osztálytársak, tanárok, tantárgyak és persze életmód. Életemet még az is sokban befolyásolta, hogy akkoriban beköttettük itthon az internetet. Az évek során kezdett kialakulni lassan az énképem, és ezzel párhuzamosan teljesen megváltozott a viselkedésem, felfogásom. Más dolgok, emberek lettek fontosak, mint előtte. Kezdtem kiismerni magam, és megtaláltam azt a környezetet, baráti társaságot, ahol jól érzem magam. Olyan embereket ismertem meg, akikre bármikor számíthatok, és olyan világszemlélet alakult ki bennem, amiben a jó oldalát nézem mindennek, és ezáltal a mindennapjaim is vidáman telnek. Próbálom ezt az optimizmust, boldogságot kimutatni a többi embernek, akiket megszerettem az évek során. Az internet segítségével egyre több dologban mondhatom magam tájékozottnak. Amellett, hogy új embereket ismertem meg, még egy új hobbinak is áldozhatom az időmet, ez pedig a zene. Ez az elmúlt egy évemet eléggé meghatározta. Az ismeretségemnek és a tudásomnak köszönhetően bekerültem egy internetes magazinba, ahová zenei cikkeket írok néhány társammal karöltve. Ez a hobbi sok örömöt, és olykor fájdalmat okozott, ha éppen nem úgy sikerült az adott munkám, ahogy szerettem volna. Emellett szívesen áldozom az időmet kreatív dolgok elkészítésére, vagy éppen sütésre.

  Most ismét a pályaválasztás időszaka van, csak ez a döntés sokkal fontosabb, mivel hátralévő életünk nagy részét befolyásolni fogja. Mivel többek szerint van keresnivalóm az írásban, ezért érdekel a kommunikáció - médiatudomány terület. Ugyanakkor szeretek szervezni, és különböző eseményeket reklámozni, ezért érdekel a reklámügyintézés és a rendezvénymenedzsment. Ilyen téren képzelem el magam, mint dolgozó nő. Sokan mondták már, hogy céltudatos vagyok, de emellett próbálok reális maradni. Eközben optimistán próbálok nekiállni a jövőben rám váró feladatoknak. Szabadidőmben továbbra is lelkesen szerkesztem a Krosskultot, mert egyre több olvasója van, és van néhány nagyszabású tervünk. Bár a fogalmazásomon és a szakmai tudásomon van még javítani való, kitartó vagyok. Persze a cikkírás mellett még sok dologgal foglalkozom. Az egyik ezek közül a bábozás. Egy kis időbe telt, amíg elsajátítottam a megfelelő technikát, de mára már egészen jól megy. Itt a kitartás és türelem mellett szükség van az érzelmek átadására a bábok megfelelő mozgatásával, hogy a közönség is megértse az adott helyzetet. Úgy látszik ez jól megy, hiszen már több alkalommal tagja voltam a bábcsoportnak. Amint időm engedi még szeretnék tért engedni a kreatívitásom kibontakozásának. Sokszor sokan mondták már egy-egy művemre, hogy kreatív, ötletes. Szeretek új dolgokat kitalálni, és azokat megalkotni.

  A rengeteg terv itt van a fejemben, szívemben, és ezeket szeretném a cselekedeteim által megvalósítani, hogy az álmok kézzel fogható, valóságos dolgok legyenek.

Aki nem tudná, annak most elmondom miért, és hogyan. József Attilának van egy Curriculum vitae című műve, amely egy irodalmi önéletrajz. Na most nekünk is ilyet kellett írni a suliba. Tudom, hogy sok benne az ego, de ofő azt mondta, hogy azokat a dolgokat írjuk le benne, amiben jók vagyunk. Hát ezek jutottak eszembe. Végülis tartalomra ötöst kaptam, helyesírásra meg négyest. És remélem nem nevettél eközben, mert nem azért tettem ide be. Lehet, hogy vannak benne vicces dolgok, de én komolyan írtam mindent, és nem szeretném, ha ezen nevetnél. Köszönöm.

Máma elővettem a naplómat. Nem tudom miért, csak már közel 3 hónapja nem írtam bele semmit, és muszáj volt valahova kiírnom azt, amit érzek. Ezt nem érti meg más, hiszen még én sem értem. Mióta nagykorú vagyok érzem, hogy egyre nagyobb a felelősségem egyes dolgokban, illetve sokkal komolyabban veszik, hogy mit csinálok, vagy éppen mondok. A nagy komolyodás közepette néha úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni a gyermek lelkemet. Pedig én szeretek gyerek lenni, és szeretek néha olyan dolgokat csinálni, amit kb. az óvodások szintjén vannak. Mert ez tesz boldoggá. Viszont ez mostanában valahogy kezdett elmaradozni. Talán megint változok? Vagy ez még mindig a változás része?

Emellett mostanság egyre kevesebb dologra jut időm, ami néha rossz, mert hiányoznak baráti találkozások, koncert, nevetés, vagy éppen egy jó film megtekintése. Hiába, az álmokért küzdeni kell, egyszer meglesz a gyümölcse, tudom. Bár én úgy tartom, hogy az embernek arra van ideje, amire szakítani akar. Így tudok egy kis helyett szorítani mindig a hobbiimnak, a pihenésnek, vagy éppen amire szükségem van. Viszont ez a barátokkal máshogy van. Régebben sokkal többet beszéltünk, mostanában 1-2 emberrel megromlott a kapcsolatom. Nem hiszem, hogy ennek az oka az én tanulásom lenne, vagy mert én nem foglalkozom velük. Ugyanúgy szeretem őket, ahogy korábban is, és igenis érdekel, hogy mi van velük. De egy barátság mindig két emberen áll. Had említsem meg az egyik legjobb barátomat, aki a fiúk közül a legjobb barátom volt, számíthattam rá, és ő is rám. De tavaly ősztől, vagy talán még nyáron megváltozott minden. Nem úgy viszonyultunk egymáshoz, mint 2 normális ember, aki mindig számíthat a másikra. Most már kb. ott tartunk (legalábbis szerintem), mintha csak haverok lennénk. Jobb esetben egy héten egyszer beszélünk msn-en, mert természetesen találkozni nem tudunk (?!), megbeszéljük, hogy jól van-e a másik, vagy sem, néhány mondat szóváltás, és itt véget ér a kommunikáció. Kérdezem én: ez még igazi barátság? Persze, mindenkinek fontos a saját élete, de én tartom annyira a barátaimat, haverjaimat, hogy megpróbálok odafigyelni rájuk időm és energiám arányában. Lassan azok az emberek fognak közelebb állni hozzám, akiket pár napja, hete, vagy esetleg 1 éve ismerek, mint azok, akiket évek óta. Ez az egyik ok a szomorúsága. 

Pedig nem kéne lehangoltnak lennem, mert pl.: jön a kedvenc együttesem Pestre, nagyjából jól megy a suli, írás, megismerek új embereket, mosolyt/nevetést csalok mások arcára és ezen felül tudom, hogy figyelnek rám, és szeretnek. Persze érnek a hétköznapokban is csalódások, bántások, de tudom, hogy ez sokszor csak viccként hangzik, ami egy idő után idegesít, mert tényleg megbántanak, de mivel nem tudok haragudni rájuk, meg egyébként is szeretem őket, ezért megbocsátok. Tudom, hogy én is sokszor nehéz eset vagyok. És a szeretet nem úgy értendő, hogy "jaj, mert szeretni kell mindenkit". Hanem egy alapszeretet. Lehet, hogy néha túl naív vagyok, és jót gondolok mindenkiről, és ezért könnyen megszeretem őket, aztán pedig pofára esek. De ez mind benne van. Megpróbálom a jót értékelni, hiszen senki sem tökéletes, így én sem. Engem sem azért szeretnek, mert olyan szép, vagy okos lennék, hanem a természetemért, a személyiségemért. Én is ezt értékelem bennetek.

Mikor lesz tökéletes a boldogság? Nem tudom. Mindig kérdések merülnek fel bennem, van, hogy nem értek dolgokat, máskor pedig meglepődök, kellemesen csalódok. Úgy érzem, hogy valami még kell a full boldogsághoz. De vajon mi az, és mikor találom meg? Megtalálom egyáltalán? Vagy ez mind csupán apró illúzió marad, a kérdéseimre pedig csak később kapok választ? Nem tudom, és még annál jobban nem értem. Talán már hétfőn a tökéletes mosollyal megyek az iskolába, mert tökéletesen boldog leszek?

Máma ahogy mentünk osztálytársaimmal a városban a tömegben figyelmes lettem egy párra. Méghozza egy öreg néni és egy bácsi kézenfogva sétált. Nagyon aranyosnak tűntek, pedig már tuti túl voltak a 70-en. Mégis látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és még ilyen idősen is szép dolog a szerelem. Ritka látvány mostanság az ilyen pillanat. Lehet, hogy egyszer, ha majd megöregszem, akkor majd én is így fogok járkálni a nagy Őmmel. Remélem.

Tegnap előtt csak úgy véletlenül feltekintettem az égre, és meglepődtem. Mintha egy álom valósággá vált volna, olyan csodálatos látvány tárult elém. Tiszta volt az ég, mégis látszodott a hold, és az apró párafoltok felhővé egyesültek, melyek a hold fényében világítottak. Olyan volt, mintha kis bárányfelhőkkel lett volna tele az ég, melyet a világítótest tesz tökéletessé. Csendben álltam, és néhány másodpercig csodáltam azt a csodálatos képet amely elém terült, majd egyet pislantottam, és örökké az emlékezemben maradt. Örülök, hogy a nagy rohanásban még ilyen apró, de szép dolgokra is tudok figyelni.