Mi lenne, ha az egyik vidám pillanatban, amikor a barátaiddal éppen az életet ünnepeled oda lépne hozzád egy idegen? Egy idegen fiú, aki először lát akkor, mégis egy olyan kérdést intéz hozzád, amelyhez a legtöbb bátorságot össze kell szednie…

A srác felteszi a kérdést, mely akkora meglepetést okoz számodra, hogy az első pillanatban nem is tudsz válaszolni rá. Eljönnél-e velem moziba? – hangzik szájából a kérést, és egyben kérdést kifejező mondat. A lány meglepődöttségében a körülötte ülőkre tekint, mire a többiek egy biztató mosollyal válaszolnak a szóban el sem hangzó gondolatára. Végül a lány tétovázva nem felelt se igennel, se nemmel, a jövő eldönti az újonnan megismert idegen sráccal való kapcsolatát.

Egy ilyen szituáció sok ember számára meglepetés okozna – még számomra is. Mi lenne, ha a következő nap velem történne meg? – gondolkodom el rajta. Maga a srác a bátorságával és a kedvességével szimpatikussá válhat, és bár lehet, hogy teljesen pozitív történésként élném meg mindezt, de ez még nem azt jelenti, hogy rá is bólintanék.
Annak ellenére, hogy csak keresztény sráccal tervezek jövőt, ilyen bármikor bárkivel előfordulhat, és mint tudjuk senkinek a fejére nincs ráírva, hogy hívő vagy nem. Szóval mi tennék, ha egy vadidegen ilyen szituációba hozna és az elveim nem azt diktálják, hogy gyerünk-gyerünk, mindent bele! Biztos, hogy találkoznék vele - ha normális arcnak tűnik, de nem hagynám kétségek között, és nem áltatnám semmivel. Viszont szinte abban is biztos vagyok, hogy egy keresztény srác, férfi nem tesz meg ilyet, hogy odamegy random egy lányhoz, akit nem ismer és elhívja randira (úgy hogy mondjuk tudja, hogy ő is kero). A miértre nem tudom a választ, de valahogy úgy érzem, hogy még sokszor önmaguktól is félnek. Pedig nincs is mitől, kitől, főleg nem egy ilyen szituációban. Ha nem keresztények, vadidegenek meg merik tenni, és van köztük bátorság, bizalom, remény, akkor a hívő emberekben miért nincs?