hajnalcsillag

Néha utálom magam. Nem túlzok, szó szerint. Utálom magam amiatt, ahogyan élek, a cselekedeteim miatt, azért ahogyan néha a szüleimmel beszélek, azokért a pillanatokért amikor lusta és gyenge vagyok. Néha annyira utálom magam, hogy nem nézek tükörbe és nem megyek oda se, ahova nagyon szeretnék, mert aggódom és félelem van bennem magam és a természetem miatt. Utálom a kinézetemet, az alakomat, azt amilyenné váltam. Utálom, hogy nem tudok átlépni az engem gátoló korlátokon, hogy beszorítom magam egy térbe és csak várom a megoldást. Utálom magam azért, ahogyan másokhoz viszonyulok, amikor hasonlítgatom magam valakihez, és azt hiszem, ha olyanná válok szeretni fognak. Utálom a helyzetet, amikor tanácstalan vagyok, és csak álmok maradnak az álmok, mert nem tudom hogyan fogjak hozzá a megvalósításukhoz. Utálom az érzést, amikor tehetségesnek érzem magam valamiben, és mások előbb kapnak figyelmet, megbecsülést abban, amihez azt hittem én értek. Utálom, amikor nem tudok szeretni, hallgatni, segíteni és amikor közönyös vagyok az emberekkel... Amikor túlhajszolom magam, amikor felesleges dolgokra pazarolom az időmet amikből nem épülök. Utálom, hogy nem tudok megváltozni, és nem tudok egészségesen élni. Utálom, amikor a hitemet próbálom bemutatni, és rájövök: évek alatt nem tettem semmit. Utálom amilyen vagyok, ahogy kinézek, amit mondok és cselekszem. Utálok, hogy nem tudtam azzá válni, akinek Isten teremtett.

Erőtlennek és megkeseredettnek érzem magam nagyon sokszor. Úgy érzem, hogy a lelkem ki van facsarva, önbizalom lvl -100, és ha még lehetne lejjebb ásni magam azokkal a bántó szavakkal és gondolatokkal, amik nem hangzottak el a számból vagy a fejemben, akkor biztosan megtenném. De ne higgyétek azt, hogy nem örülök az életnek, a csodáknak vagy az áldásoknak. Tudom, hogy honnan jöttem és hová tartok, a lényeg mégis az, ami itt, ebben a pillanatban történik. Néha sírni tudnék, hogy így gondolkozok, és mikor látom, hogy a szüleimet elszomorítom a negatív kinyilatkoztatásaimmal. Mert sajnos ők - vagyis főként az Anyukám - issza meg ennek a levét, másnak nem tudok erről őszintén beszélni. Mikor megkérdezik mi van velem, nem fogom azt ecsetelni, hogy hé, hát utálom magam, mert olyan szerencsétlennek érzem magam ezért meg azért... másrészt úgy érzem nincs szükségem arra, ami ezután jönne. Ja, az egyik barátom azt mondta múltkor, hogy szerinte túl büszke vagyok. Gondolkodtam rajta, és igaza van! És tudjátok mit? Ezt is utálom magamban, amikor ok nélkül vagyok büszke, és amikor nincs meg bennem a megfelelő alázat bizonyos dolgok iránt.
Nagyon sokszor hallottam már, hogy tökéletes teremtés vagyok, sőt, személyes nekem mondták, hogy fentről gyönyörködnek bennem! Valós üzenet volt, tudom, legbelül érzem. Mégis sokszor nem tudom elhinni. És a lényeg ez az utolsó szó: HINNI! Olyan egyszerű lenne minden, ha csak egy gombot kellene megnyomni magamon, és máris átkapcsolnék mennyei gondolkodásba, és mindent úgy látnék, ahogy valójában kellene. Ugyanúgy különbséget tudnék tenni a jó és a rossz között, mégis igazi valójában értenék meg minden, észrevenném az értékes dolgokat, több bölcsességem lenne, és helyesebb döntéseket tudnék hozni. Más megérteni és más hinni. Megértem, hogy Isten tökéleteset alkotott, hiszen benne van a Bibliában a teremtéstörténetnél (1 Mózes 1:26-27), tudom, hogy a saját képmására formált, ami tökéletes, tudom, hogy minden megvan bennem, ami tökéletessé tesz. Tudom, hogy amikor magamat szapulom, akkor Isten egyik alkotását, teremtését szidom, amit Ő örömmel álmodott meg és tett valósággá. És ilyenkor mindig elszomorodom, és ez az ami a legjobban fáj, hogy neki, akitől mindent kaptam szomorúságot okozok. Másrészt tudom, hogy amiért nem tudom szeretni és elfogadni magam, azért nem tudok másokat sem szeretni. Tudom, hogy azért nem tudok örülni és boldog lenni, mert mindig félelem és utálat van bennem. És végül tudom, hogy minden belőlem indul, a gondolataim, az érzéseim, amelyek változásért kiáltanak. Hogy mire van szükségem? HIT-re.

"Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." (Zsidók 10:14)

"Az istenfélőkben gyönyörködik az ÚR, azokban, akik az ő szeretetében bíznak." (Zsoltárok 147:11)

Ha ezeket a sorokat már nem csak olvasni fogom, hanem vallom és cselekszem, akkor megindult bennem valami. Szeretnék azzá válni, akinek Isten megálmodott és teremtett, akiben valóban gyönyörködik, és akire büszke. Aki valami olyat tesz, ami megdicsőíti az ő nevét, és általa mások is megtapasztalják a valódi szeretet és értékes valójukat.