hajnalcsillag

Néhány éve még izgatottan írtam arról, hogy teljesül az egyik álmom és járhatok egyetemre, ahova egy csoda folytán kerültem be. Volt néhány elképzelésem, hogy milyen lesz, de igazából teljesen más volt.

Először is nagyon gyorsan eltelt ez a három év, mégis annyi mindent csináltunk alatta. Bekerültem 75 új ember közé, akikről semmit nem tudtam. Az elején nehéz volt ennyi ember között barátokat találni, de utána ahogy egyre kisebb csoportokba kerültünk, úgy alakult magától minden, és egyre jobban kiismertük egymást a csoporttársakkal.
Sok olyan tanultunk, aminek valószínűleg nem fogom hasznát venni és örülök, hogy átcsusszantam egy kettessel, és voltak olyan is, amelyek szerettem. Rengeteg gyakorlati óránk volt, nagyon sokat kellett írni (félévente minimum 50-60 oldal), persze a későbbiekben ez növekedett. De mivel kommunikáció szakon voltunk, ezért sokszor álltunk a kamerák mindkét felén, ami nem tartozott a kedvenc feladataim közé, de legalább megtanultuk ezt is. Az utolsó félévben már 5 kisfilmet kellett forgatnunk párosával, és kettőt megvágni a másodikosoknak. Utóbbiak nem lettek remekművek, de azért jó tudni, hogy képes vagyok már erre is.
Az utolsó évben szakosodtunk, aminek a következében és a média-sajtó szakirányt választottam. Mondhatni, hogy az írásos feladatok kézhez állóak voltak, de az időt nagyon nehéz volt beosztani a többi feladat mellett. (Itt jegyzem meg, hogy az elmúlt bejegyzésem értelmetlensége egy kötelező iskolai feladatnak köszönhető, melyet a 'suliblog' címke is jelölt. Amíg az órára írtam, addig nem akartam semmi személyeset írni, mivel a tanár nézte, beleolvasott, majd ezt osztályozta). Nagy munkával az utolsó egy hónapban elkészült a 80 oldalas szakdolgozatom (mellékletekkel - ami 10 interjú - ennyi, alapból 42), ami a 'A média hatása a falusi társadalomra - A televízió bevezetése Felsőpetényben' címet kapta. Nagyon sokat dolgoztam vele, sokat idegeskedtem miatta, de szerettem volna, ha egy alapos munkát adok ki a kezemből, amire büszke lehetek. Az interjúalanyaim (falubeliek) is nagyon segítőkészek voltak, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Az utolsó nagy lezárása ennek az egésznek az államvizsga volt. Mivel egy mestermunkát is kellett készítenünk (ami egy interjúból, egy publicisztikából és riportból állt), ezért nekünk már csak 20 tételt kellett megtanulni. Őszintén szólva az utolsó hetek munkái és kialvatlansága miatt már semmi erőt nem éreztem magamban arra, hogy tanuljak. Itthon is sokat hajtogattam, hogy már egyszerűen nincs kedvem tanulni. Azért valahogy átvészeltem ezt az időszakot, és az államvizsgás napot is egy csodaként éltem meg. Kihúzhattam volna szemiotikai tételt, amiről kb. 5 mondatot tudtam volna elmondani, mert nem értek belőle még mindig semmit, de helyette egy olyat sikerült, aminek az volt a címe, hogy közösségek. Annyira egyszerűnek tűnt minden, pedig nagyon féltem és izgultam, de hamar túl voltam rajta, a szakdoga védésemnél szinte nem is kérdeztek semmit, csak dicsérték a munkámat, én pedig csak ámultam. Végül mestermunka 5, szakdoga 5, szakdoga védés 5, államvizsga 4, így összességében ötösre államvizsgáztam! Az eredményhirdetésre kellett várni jó egy órát, de aztán kezet fogtak velünk, és amikor az első tanár odalépett hozzám, akkor halkan megjegyezte, hogy azon a napon az én szakdogám volt a legjobb, és az összes tanár egyöntetűen azt értékelte a legjobbnak a védéssel együtt. Nagyon hálás voltam ezért! Aztán hirtelen vége lett mindennek.
Az utolsó iskolai nap után májusban elmentem megpróbálni a nyelvvizsgát. Az elmúlt hónapokban az egyik csoporttársamtól különórákat vettem, de csak szóban gyakoroltunk és sok óra elmaradt az iskolai feladatok miatt. Elmentem, megpróbáltam, nem sikerült. Igazából az óriási csoda lett volna, ha sikerül, mégsem akartam azon bánkódni, hogy nem próbálom meg. Így sajnos nem kapom meg a diplomát, ahogy nem is vehettem részt múlt héten az iskolai diplomaátadó ünnepségen. Egyrészt boldog és hálás vagyok a rengeteg lehetőségért, azért amiket tanultam, akiket megismertem, hogy csúszás nélkül, jó átlaggal végig tudtam vinni az összes félévet, hogy a családban elsőként egyetemet végezhettem, másrészt csalódott vagyok, mert nem sikerült szépen és teljesen lezárni az egyetemet. És sajnos nem csak én vagyok csalódott, hanem Apa is, meg azért Anya is, hogy nem kaptam diplomát, és ez azért jobban fáj nekem is, mint a saját bánatom. De meg fogom csinálni!
Amit az egyik legjobban élveztem, hogy Pesten voltam ez alatt a három év alatt. Bár nem igazán sikerült kihasználni, nagyon kusza volt az órarendem, de azért azt élveztem, amikor új helyeket fedeztünk fel, és csak egy villamosmegállóra voltam a Fővám téri nagy piactól, nagyon szerettem oda járni. Amit viszont biztosan másként csinálnék az az utazás. Minden egyes nap 3 éven keresztül minimum négy órát utaztam az egyetem és az otthonom között, ami el sem mondhatom mennyire fárasztó volt, főleg mikor reggel 8-ra mentem és hajnali fél 5-kor keltem, vagy amikor este fél 8-ig iskolában voltam és este háromnegyed 10-re értem haza.
Ami pedig a családomat illeti, rengeteg lemondással járt nekik is, és remélem, vagyis szeretném, hogy egyszer meg tudnám hálálni nekik mindazt, amit azért tettek, hogy megvalósulhasson az egyik álmom és egyetemre járhassak!