Megismertem egy fiút. Csoda volt minden, egy röpke pillanat meg megváltoztatott mindent.

Sokszor beszéltünk - későn és este, s úgy éreztem egyre közelebb ér szívem közepéhez. Bókolt, s oly szépet mondott, melyet előtte kicsiny fejem sosem gondolt. Örültem, hogy ismerhetem, egy csoda folytán élete részese lehetek. Elérkezett a nap, melyen szemtől szembe láthattam végre. Elhinni sem mertem, hogy mindez velem történik, mintha egy álomban éltem volna. Virágot hozott, s kedvesen mosolygott, s gondolataimban lejátszodótt: tényleg ilyenek gondolt? Sétáltunk, beszélgettünk, s közben jövönkről merengtünk. Jól érezte magát. Megjegyezte: mosolyod rabul ejtett, mely engem örömmel érintett. Teltek a napok, s egyre jobban örültem, hogy végre élek! Majd eltűnt, hetekig nem jelentkezett, és azt véltem újból csalódnom kellett. Szívem lemondóan kalapált, a vészjelző csengett: ennek bizony nem lesz vidám vége. Megkeresett, mintha nem történt volna semmi, én pedig nem értettem miért ezt teszi? Végül beszéltünk, vártunk, nem tudtam mi lesz a vége, csakis az érzéseim erősödtek. Nem bíztam benne eléggé, s ez őt kétségbe ejtette. Írásba foglalta, hogy sokat gondol rám, mely bennem mély pecsétet hagyott. Elutaztam, vártam az újabb csodára, egy pillanatra, melytől fogva újra szépnek látok mindent, és szeretetemet nem korlátozza semmilyen ember. Sokat pihentem, folyton csak ő járt a fejemben. Látni akartam, s tudni: ő is hasonlóan érez. Hazatértem, s beszélni tudtunk végre. Azt mondta komoly tervei vannak, melyekre én is csak bólógatni "mertem". Az érzéseim egyre csak mélyültek, nem értettem mi történik velem. Sosem éreztem még ilyet. Más volt minden eddiginél: őszintébb, igazabb, szeretőbb, mint bármelyik, melyet ezelőtt ismertem. Kétségeim voltak, hogy viszonozza-e, nem tudtam megbízhatok-e ennyire benne?! Végül színt vallott, s lelkem kislányként dalolt, tudtam: ez után szívem is máshogy dobog. Végre biztos voltam, hogy ő is szeret, s nem véletlenül nevezett álmai nőjének. Szerettem volna látni, de ezt mégsem lehet, a kilométerek újra elválasztanak minket. Vártam egy pillanatra, egy újabb csodára, mely újra beragyogja a napomat, megváltoztatja a szívem ritmusát, melyre szívesen gondolok vissza újra és újra. Tudtam, nem kell sokat várni, mégis türelmetlenné kezdtem válni. Nem bíztam benne eléggé, pedig kijelentette: ő értem él, s nekem ez mégsem volt elég. Többet akartam, nem hittem, hogy  fontos vagyok neki, csak céltalanul merengve szerettem élni. Kértem az égi jelet, mely örökre hozzácsatol vagy elvet tőle. Nem volt elég a sok apró csoda, mely hónapok óta éltet napról napra. Beszélni próbáltam vele, de csak újra és újra belé téptem. Azt mondta ha nem bízom benne, nem elég nekem mindez, hanyagoljam, őt nem érdekli mindez. Tudom fájdalmat okoztam, s mély sebet ejtettem, pedig csak megbizonyosodni szerettem.. Könnyek között szívem fáj, elveszítettem. Hogy örökre nem tudom, talán sosem keres már. Nem ezt akartam, nem így terveztem. Örömöt és boldogságot szerettem volna adni. Annyi minden meg volt benne, amit az igaziban keresni mertem. Talán sosem találkozunk már, mégis mély nyomot hagyott bennem, hiszen én szeretem.