hajnalcsillag

Sokan kérdezték tőlem, hogy miért mentem a budapesti Európa-bajnokságra, miért dolgoztam ingyen és mégis hogyan kerültem be. Már számtalan meséltem ezekről és a két hét alatt átélt élményeimről, mégis szeretnék egy kicsit többet adni abból, ami nekem a nyár legizgalmasabb részét jelentette.

2014. tavaszán már nagyon vártam ezt a programot, és mivel korábban már voltam a férfi póló válogatott meccsén, így sejtettem, hogy milyen hangulatra és élményre lehet számítani. Mikor ráeszméltem, hogy jegyet kellene venni legalább egy magyar mérkőzésre, addigra már csak néhány db volt, és akit kérdeztem vagy nem akart jönni vagy határozatlan volt. Mielőtt azonban beletörődtem volna, hogy ezt sem látom élőben, egy szikra gyulladt az agyamban, hogy önkéntesség!! Viszonylag sokat szoktam önkénteskedni és ehhez is nagy kedvem lett, így 1-2 nap gondolkodás után jelentkeztem is. Egy szép, kérdésekkel teli dokumentumot kellett kitölteni, olyan kérdésekkel, hogy mi közöm van a vízilabdához, a sporthoz, az önkéntességhez, stb. Próbáltam magam a legjobb színben feltüntetni, és vártam. Előbb lezárták a regisztrációt túljelentkezés miatt, majd jött az értesítés: BEKERÜLTEM!! Nagyon boldog voltam, és ekkor még nem is tudtam mennyire nagy dolog ez, és hogy milyen csoda valójában.
Az EB kezdete előtt egy nappal megbeszélés volt az önkénteseknek a margitszigeti uszodában. Megkaptuk a beosztást és az egyenruhát. Nem ismertem senkit, de már az első napon mindenki barátkozott. A mi csoportunk általában 7-8 órát dolgozott, attól függően hogy női vagy férfi meccsek voltak, de mindig ott voltunk a nap végéig, abban az időpontban is, amikor a magyarok játszottak. Mi a szurkolók között mozogtunk, a bejáratoknál és a szektoroknál voltunk, segítettünk az útbaigazításnál vagy ha kérdésük volt. Természetesen voltak biztonságiak is meg rendőrök is, szóval mi csak ilyen segítő szerepet töltöttünk be, hogy komfortosabban, gördülékenyebben menjen minden. Visszatérve az önkéntesekre - összesen 200-an voltunk -, azért csak megismertük egymást valamennyire, és ahogy egyre többet tudtam meg a többiekről, úgy egyre hálásabb lettem, amiért köztük lehetek. Sokan úgy jöttek oda, hogy valamilyen sportot űztek/ űznek versenyszerűen, vagy már korábban vizes/ úszó vagy más sportrendezvényeken önkénteskedtek és ismerték már őket, szóval ilyenek voltak. Én meg csak ott álltam, és csodálkoztam, hogy én hogy kerültem be, mikor nem sportolok, azon kívül hogy kb. 10 éve követem a sporteseményeket tévéből, ritkán élőben, más közöm nincs hozzá... szóval ekkor még hálásabb lettem. És ami még megdöbbentett, hogy a többieknek annyira fontos volt ez az esemény, hogy Szegedről, Pécsről, Debrecenből, stb. helyekről két hétre felköltöztek Pestre, csak emiatt... 
Na de bővebben nem akarok erről írni, mert aláírtunk egy szerződést, így inkább magáról a hangulatról, a közegről az egész sport világáról írok.

Szavakkal le nem írható élmény, amikor kijön hatezer magyar szurkoló, megtelik a Hajós Alfréd uszoda, mindenhol piros-fehér-zöld és az egész uszoda ordít, mikor helyzet van. Öröm volt látni, mikor a kisgyereket hozták a szüleik, és a kis lurkók arcán a magyar zászló virított és egy-egy gólnál állva ugráltak. Vagy amikor kijönnek üzletemberek, kézilabdások, focisták, színészek, humoristák, hírességek, vagy csupán olyan 'menő fiatalok', akikről el nem tudnád képzelni, hogy érdekli őket a póló vagy szurkolnának. Erre azt veszi észre az ember, hogy állva tapsolnak, és sörrel a kezükben, magyar zászlóval lefestve, a barátnőikkel/feleségeikkel az oldalukon kijönnek, és együtt ordítják a tömeggel, hogy RIA-RIA-HUNGÁRIA! És amikor felhördül a közönség, amikor látod a magabiztos magyar csapatot a vízben, amely gólt szerez vagy nyer, akkor érzed igazán, hogy ezek a hazádért harcolnak, érted, és ha ez átjön, akkor minden érzelem kiszakad az emberből és sírni tud örömében.
Ez nem csak a sportról szól, ez a mi örökségünk, ez a történelem része. A vízilabda egy olyan összetartó dolog az országban, amely megmozgat minden korosztályt. Láttam, hogy a lehetőségeikhez mérten szurkoltak a biztonságiak, a mentősök, a büfések, de még a takarítók is, mikor a magyar csapat játszott. Amikor mindenki a munkája közben egy kicsit próbál legalább a kivetítő felé haladni, vagy találkozni olyan emberrel, aki tud valamit az eredményről.
És hogy mégis milyen belülről átélni ezt a két hét csodát? Az önkéntesek abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a férfi csapatok edzőmedencéje mellett volt a "központunk". Centiméterekről láthattuk, ahogy a különböző európai csapatok versenyzői vetkőznek-öltöznek, bemelegítenek, edzenek, gyakorolnak, játszanak. Ott jártunk-keltünk a két méteres kidolgozott testű pólósok között, és bár jó érzés volt, mégis mindenki büszkén festette az arcára/karjára piros-fehér-zöld zászlót, és járt kell úgy egész nap a külföldiek között. [(persze azért ha szünetünk volt vagy ettünk, akkor szívesen leültünk a medencével szemben és néztük a csapatokat.)] Igaz, a szurkolók is a kordonok mögül figyelték néha őket, de mégsem őket vette körül mindenki, mégsem velük akartak fotózkodni, mégsem nekik kellett elzárkózniuk a szurkolóktól, mert annyian megszólították volna őket. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhettek ők itt Magyarországon.. de számunkra nem ők voltak a legkedvesebbek, hanem a magyar csapat. A magyar válogatott, amely nem is edzett ott, amely teljesen elzárkózott a közönségtől, amelyet alig lehetett elkapni egy aláírás erejéig, mégis őket kereste mindenki, mert egyszerűen annyira szeretik őket.
Mivel mi a szurkolókkal foglalkoztunk, ezért nekünk sem volt belépésünk a hátsó részhez, de egyébként sem zavarhattuk volna őket, főleg mert mi ott dolgoztunk és a szövetséget képviseltük. Ami még egy meghatározó élmény volt, az egy csütörtöki délután, amikor Kemény Dénes személyesen köszönte meg a munkánkat, és kért, hogy továbbra is ilyen jól dolgozzunk. Persze a beszéde végén mindenki egy fotót szeretett volna a mestertől, de neki folyamatosan csörgött a telefonja, és rohannia kellett tovább, mégis beállt pár fotóra és aláírt több tucat akkreditációs kártyát, viccelődött és végtelenül közvetlen volt velünk. A másik ugyanilyen kedves és türelmes ember Kiss Gergely, akivel szinte minden önkéntes lefotózkodott és biztos vagyok, hogy a szurkolók is megtalálták, mert az EB alatt végig ott járkált az emberek között a munkája miatt. Persze a régi "öregek" is kint jártak és szurkoltak az egykori vagy mostani csapattársaiknak, de őket csak nem szólítja le az ember, miközben a jegyét mutatja és jön a családjával. Viszont ők is végtelenül szimpatikusak voltak, köszöntek mikor jöttek-mentek, és egyszerű szerénységgel kezelték a vízilabdás nagyságukat.

Volt szerencsém  szinte az összes magyar válogatott meccset megnézni részben vagy egészben valahonnan, és ez felejthetetlen élményeket ad. De mégis talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor lehetőséget kaptunk arra, hogy az érmek kiosztásánál mi húzzuk fel a zászlókat, és aki akar, az beállhatott alájuk. És bár egyszer sem hangzott el a magyar Himnusz, mégis nagyon boldog voltam, hogy ott állhattam és láttam a női csapat boldogságát. A férfiak esetében pedig.. testközelből láttuk a játékosok meccs utáni szomorúságát, a szerbek örömét, akik közül volt aki a tiszteletét kifejezve a szurkolókhoz egy hangos 'Köszönöm!'-öt intézett, mikor megtapsolták őket.
Nem mondanám, hogy csalódás volt a vége, de persze mindenki arra készült, hogy nyerünk. Ettől függetlenül úgy gondolom közülünk senki nem ment haza szomorúan a második hét végén (én főleg annak örültem, hogy az utolsó nap megvártuk a játékosokat és lett néhány aláírásunk és fotónk), mert életre szóló élményeket kaptunk. Nagyon jó fej embereket ismertem meg, a világ egy kicsit másképp is kinyílt számomra, más szempontból látok dolgokat, embereket, és a testközelség miatt megtetszett a sportriporterkedés is, de ehhez most még kevés vagyok. Nagyon elfáradtam, kimerítő volt néha az emberekkel foglalkozni, szakadó esőben szétázni vagy éppen a tikkadó hőségben szaunázni, de azt mondom megérte. Megérte ingyen dolgozni, mert ez sokat többet ért mint a pénz. Sok mindenről nem írtam még, hogy volt önkéntes vízilabda meccs, meg önkéntes buli, és hogy milyen sztorik történtek még, de talán a lényeget le tudtam írni. És bátorítok mindenkit arra, hogy látogassa a sportrendezvényeket és szurkoljon a magyaroknak, mert ez a mi nemzetünk, és szerintem ez nem csak a játékosokat, hanem minket is doppingol és kicsit kikapcsol a világból, mert egy olyan dologra koncentrál, amely szerethetővé teszi az embertársainkat és a nemzetünket is.

[további saját képek a facebook képeim között]