Megfordult már a fejemben néha, hogy milyen jó lenne, ha már nem itt lennénk. Ha nem nehezedre rám ennyi nehézség, gond, probléma; ha könnyebben menne minden, ha az emberek úgy viszonyulnának hozzám ahogy én hozzájuk, ha nem kéne azon gondolni, hogy melyik teendőmet iktassam be előbb a napirendemben. Ha nem kéne azon idegeskedni, hogy nem felejtek-e el valamit és időben elkészülök-e minden "kötelezővel". Ha örökké a barátaimmal lehetnék, nagyokat nevethetnénk, láthatnám az arcukon a mosolyt, érezhetném a szeretetüket, ha elmehetnénk különleges helyekre ahol mindenféle butaságot csinálhatnánk, anélkül hogy bárki furán nézne ránk és kérdőre vonna. Ha nem lenne több csalódás, kihasználás, bántás, veszekedés az életben.
Ha ráérnék hosszú napokat csodálni a természet szépségeit és álmodozni. Ha minden nap szivárványt látnék ahogy felébredek, ha minden nap jó idő lenne és virágillat töltené be a levegőt. Ha a macskánk tudna felelni mikor hozzá beszélek (na jó, ez túl abszurd :D). Ha élhetnék az álmaimban és nem riasztana fel a valóság.

De ez nem lehetséges még. Most túl kell élni a mindennapok nehézségeit, akár szenvedve is. Közben arra gondolok, hogy milyen jó lenne akár egy évet átaludni, túl lenni egy csomó mindenen, elfelejteni pár dolgot, kínos helyzeteket, nem kívánt életpillanatokat...

Várom az ott létet, várom az örök vidám életkedvet, várom a mennyei életet!