Fogalmazódott meg bennem az elmúlt napok, hetek eseményei után. A kapcsolataim ellaposodnak, az emberek távolodnak tőlem, kívülállónak tartanak. Mi történt velem, hol a személyiségem, mi ez a közönségessé vált világ? Nem akarok burokban élni, nem akarom titkolni az érzéseimet és az örömeimet, szükségem van emberekre, akik meghallgatnak és támogatnak, egyszerűen csak élni akarok, és olyanná válni amilyen vagyok.
Pár bejegyzéssel korábban írtam arról, hogy ezt a félévet igyekeztem úgy kezdeni, hogy nyitottabb vagyok mindenki felé, több időt töltök az emberekkel, igyekszem építeni személyesen a kapcsolataimat, mert szükségem van a minőségi időre! Úgy éreztem néhány hét után, hogy ez elég jól is megy, olyan emberekkel beszéltem és találkoztam, akikkel hetekkel ezelőtt váltottam utoljára szót, és hónapok óta nem láttam őket. Jó érzés volt! Éreztem, hogy szeretnek, vagy ha nem is ennyire konkrétak vagy pozitívak az érzéseik felém, legalább nem utálnak, és hajlandóak áldozni az idejükből rám. Aztán szépen lassan kezdek viszontagságossá válni a kapcsolataim. A postaládámban megválaszolatlan levelek vár(t/)nak, az utolsó beszélgetéseim lemondott találkozásokról, elnapolt "összefutásokról" szól, a csoporttársaim szerint két év után sem tudtam egészen beilleszkedni.
Az egyik gyakorlati óránk keretében lehetőségünk volt arra, hogy névtelenül véleményt alkossunk a 20+ csoportunk tagjairól. El kellett dönteni, hogy ki az három akit vezetőnek tartasz; ki az a három akit megkérdezhetsz ZH előtt ha nem tudsz valamit, vagy a határidőkkel nem vagy tisztában; ki az a három akivel szívesen elmennél a Szigetre vagy bulizni; és ki az az egy személy, aki szerinted nem integrálódott be eléggé a csoportba és úgy érzed tudnál neki segíteni. Nem kell találgatni, hogy miért hoztam ezt fel: én kaptam a legtöbb csillagot - azaz közel 2 év után azt tartják abba a csoportba járó diáktársaim, hogy én illeszkedtem be a legkevésbé.. Mindenkinek el kellett mondani az érzéseit a székén megtalált papírok alapján. Gondoltam, hogy fogok kapni csillagot, de azt nem, hogy ennyit és hogy én a legtöbbet.. hangzott el a számból. Először nem tudtam hogyan lereagálni, de végig gondolva rosszul esett. Rosszul esett, hogy még mindig zárkózottnak tartanak, hogy miután nyitottam mindenki felé ezt nem vették észre... és hogy nincsenek barátaim ott.
Lemondott találkozások. Minden szabad percemet igyekszem okosan beosztani, törekszem arra, hogy másokkal időt töltsek, beszélgessek, megismerjem őket, ápoljam a kapcsolatunkat. Vannak persze időszakok, amikor semmi nem jön össze, de tudom, hogy ettől nem felejtettek el. De mi van azokkal, akik töprengenek azon, hogy találkozzunk-e egyáltalán, akik a levelemet elolvasva többször válasz nélkül hagynak, akik fél órát sajnálnak az életükből, hogy lássanak?
Miért engedik az emberek, hogy gáz helyzetbe kerüljek, megszégyenüljek és nem figyelmeztetnek? Miért nem mondják ki az érzéseiket, véleményüket, hogy szavak helyett sejtelmességbe burkolózva próbáljam megfejteni a gondolataikat? Miért nem figyelmeztetnek, hogy nem megfelelő a viselkedésem, rájuk nézve "égő" a jelenlétem? Miért nem fogadják el és könyvelik el, hogy nem tudok megnyílni bármennyire is igyekszem? Miért kell a válaszokat keresnem, ahelyett, hogy élő kapcsolatokat építenék helytől, időtől és embertől függetlenül? Miért nem értik meg, hogy én mindig ilyen "kislány" maradok, és ezen már csak elvből sem változtatok? Miért akarják egyáltalán, hogy megváltozzak, nővé váljak, középpontba álljak, fogyasztóvá érjek? Miért baj, hogy hiszek és erről vallást teszek? Mi az, amiért nem fogadnak be és el, amiért nem keresnek, amiért nem mondják ki szemtől szembe az őszinte véleményüket, amiért nem értik meg az érzéseimet? Mi a baj velem?
Utolsó kommentek