Tegnap lefekvés előtt még végigjárt egyszer az agyam, a gondolataim, az érzéseim és olyan nyomasztó volt. Nyomaszt,hogy az emberek mindig külső alapján ítélnek meg másokat, hogy mindig van egy elvárás, és ha nem felelsz meg, akkor nem érdekli őket hogy milyen vagy. Pedig én tényleg egy őszinte és kedves lány vagyok, csak éppen nem szép és nem menő. Vannak dolgok, amikről nem tehetünk, vagy tudunk ellene tenni, ezért inkább próbálunk megbarátkozni vele, hiszen ilyenné formáltak. Hiába, az emberek külső alapján ítélnek, és ha nem vagy amerikai szupermodell, akkor kínosan mosolyogva elfordulnak tőled. Reggelente úgy ébredek, hogy áh, de így próbálom a magammal szemben felállított negatív képet elfelejteni. Csak amikor az emberek kimondatlanul is éreztetik az emberrel, hogy te milyen vagy, akkor már rossz. Nagyon rossz. És ilyenkor mindenféle rossz dolog eszedbe jut, hogy miért történik ez veled, miért ilyenek, de nem tudod megérteni. És tegnap este ahogy ezen járt az agyam megint elkapott az a rossz érzés, amit lelkileg érzel, aztán egyre jobban nyomasztott, olyannyira, hogy már fizikailag is éreztem a fájdalmat. Éreztem, hogy a mellkasomban a szívemnél soha nem tapasztalt fájdalom jelenik meg. És ezt most komoly. Éreztem ahogy belül szétnyom valami és azt hittem, hogy 5 percen belül szívinfarktusban elhalálozok. A szünni nem akaró érzés, és az imádkozás végül álomba hajtott. Ma ismét egy nap. Ismét szembe kell nézni az emberekkel, miközben érzed, látod, hogy a viselkedésükkel, szavaikkal mit üzennek ma neked. Mind azt mondják nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos. És nincs kivétel: valljuk be, mindenki így szemléli a másikat. Szomorú.