hajnalcsillag

A mindennapjaim és amikor az életem elvont pillanatait élem meg.

Utolsó kommentek

  • hajnalicsillag: @Kata Oross: szia! igen felhasználhatod, de a végére írd oda, hogy részlet - és a nevemet (Tóth Sz... (2013.08.01. 13:15) Kari Jobe - Where I Find You
  • Kata Oross: Nagyon szeretem Karit és a dalait. Meg szeretném kérdezni, hogy használhatom-e ezt a szöveget, job... (2013.08.01. 10:09) Kari Jobe - Where I Find You
  • viteez: ez így van, csak nehéz megtalálni a középutat a visszahúzódó, egészséges, és nyomulós között ;) (2013.05.13. 21:47) első látás után randi.
  • hajnalicsillag: @viteez: ezt értem és egyetértek, de attól, hogy valakinek van férje/ felesége van, attól még korá... (2013.05.13. 21:09) első látás után randi.
  • viteez: @hajnalicsillag: ha a keresztyén értékrend alapján indulunk el, akkor csak egy házasság van és nin... (2013.05.13. 18:33) első látás után randi.
  • Utolsó 20

Címkék

Címkefelhő

2013.08.11. 00:52 hajnalicsillag

mindig mások, és nem én.

Néha úgy érzem, hogy túl sokat teszek másokért, és ezzel saját magamat gyengítem. Szívességek, segítség, meghallgatás, fáradozás, sok-sok energia. Nem azt mondom, hogy nem éri meg, vagy nem lelek benne örömöt - mert akkor önmagamat hazudtolnám meg, egyszerűen csak túl sokat adok és keveset kapok.

Lehet, hogy ezek önző gondolatok, vagy a többség elszörnyülködve olvassa majd ezt a kis bejegyzést, de ez van bennem. Tudom, hogy példának kell lennem mások előtt, hogy tisztelnem és szeretnem kell a másikat, hogy odafigyelésre, bátorításra és törődésre van szüksége sok embernek, de az én energiám és türelmem is véges. Úgy érzem néha túl sokat teszek másokért, túl sok mindent fordítok abba, hogy nekik jó legyen, előrelépjenek az életben. Egyszer valaki egy munka kapcsán azt mondta hűséges vagyok, valaki pedig úgy vélekedett velem kapcsolatban, hogy az az én ajándékom az, hogy összehozom az embereket egy kapocsként. Nem tudom ezek mennyire igazak, ezt szerintem ti tudjátok a legjobban megmondani legfőképpen a tapasztalataitok alapján. Én csak azt érzem, hogy elfáradtam. Elfáradtam abban, hogy másokért tegyek, másokkal foglalkozzam magam helyet. Nehéz úgy támogatni és bátorítani másokat, hogy még magamat sem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, amilyenné néha válok az út során, melynek a végén a teljes kibontakozás vár. Sokaktól megkaptam mostanában, hogy nőiesebbé kellene válnom, hogy pár dolgot meg kellene tennem azért, hogy felnőtt nőként nézzenek rám, és kezeljenek. Én erre csak azt tudom mondani, hogy látom körülöttem a nőket és a velem egykorúakat, és nem akarok olyanná válni. Nem akarom, hogy az legyen a legnagyobb problémám, hogy milyen barna vagyok, hanyas nadrág jön rám, mennyire cukros ételt ettem meg, hogy néz ki a körmök és milyen kütyüim vannak. Persze akarok változni, de én sosem leszek olyan, ahogy ezt már régebben kifejtettem itt egy bejegyzésben. Tudom, hogy vannak előttem lépések, de először fejben és lelkiekben kell rendbe raknom magam. Azt biztosan nem tudjátok, hogy már évek óta nem voltam strandon vagy vízparton, mert szégyellem a testem és nem merek fürdőruhát felvenni. Ezért, meg amúgy sem, nem is megyek nyaralni, legalábbis vízpartra biztos nem (pedig a szüleim ilyen gyógyvizes helyekre járnak és mindig meg akarnak győzni, hogy menjek velük). Hogy egy csomó testi dolog miatt feszélyeztetve érzem magam az emberek között akár ismeretlenek, akár ismerősek. Bátorító szavakra, visszajelzésekre van szükségem, mert nincs önbizalmam.
Elfáradtam a mások segítésében és a kisegítésben, most nekem van szükségem támogatásra. Lusta vagyok és motiválatlan. A héten olyat tettem, amit még sosem. Sokat mondogatták és célozgattak arra, hogy le kellene fogynom - hozzátenném, hogy én is érzem magamon, így el nem tudjátok hinni milyen nehezen, de rávettem magam, hogy elmenjek egy fitness terembe. Az nagy segítség volt, hogy csak nők járnak oda. Beiratkoztam spinningre, és bár első alkalommal nem sokat bírtam állva, de tetszett, és a társaság is jó volt. Nem éreztem cikinek az alakomat, vagy hogy elmenjek egy ilyen helyre. Két nap múlva, ismét nehezen, de rávettem magam, hogy újra elmenjek! Sokkal jobban ment, fel tudtam venni a zene ritmusát és szinte majdnem végig tudtam állva tekerni, és még a többiekkel is tudtam beszélgetni. Ezek tök jó élmények voltak, de nem tudom a jövőben mennyi lehetőségem lesz újra elmenni.
Itthon sokszor bátorítanak anyáék, de néha azt is érzem, hogy olyan magatehetetlen embernek látnak. Csütörtök este megkértek, hogy másnap 7-kor keljek fel segíteni. Gondoltam majd felkeltenek, de nem, helyette arra ébredtem, hogy kint azon veszekednek, hogy még felkeni sem vagyok képes, pedig tegnap este megmondták hogy keljek fel, bezzeg ha nekem kell valami, akkor ő egyből ugorjanak (ez nem így van, mostanában nem is kértem semmit tőlük, meg sokszor önfeláldozónak érzem a család miatt magam). Mindegy, erre felébredtem és kiszóltam nekik, hogy nem is keltettek. Mindegy, öt perc alatt felöltöztem, megmostam az arcom, felültem a biciklire és eltekertem a helyi TSZ-be, ahol egyedül felvödröztem 7 mázsa búzát, árpát vegyesen zsákokba (minden nyáron osztanak gabonát a helyi földtulajdonosoknak a területük nagysága szerinti arányban). Utána segítettem felpakolni a zsákokat (mind mondtam nem vagyok kényes és nem ijedek meg a fizikai munkától sem). Nem szóltam semmit, nem panaszkodtam, de látták, hogy nincs jó kedvem, morcos vagyok (igazságtalannak éreztem amit mondtak), és hát megjegyeztem, hogy egyedül zsákoltam be. Erre ők mondták, hogy ez alap dolog, meg egyszer van egy évbe ilyen, kibírom, nem nagy munka, stb. Én erre csak annyit tudtam mondani, hogy valaki még a búzát sem tudja megkülönböztetni az árpától és meg reggel 7-kor itt pakolom az egészet zsákba, szóval ennyi. Mindegy, azóta ezt már kihevertem. Csak néha úgy érzem, hogy sok az elvárásuk. Apa egyik nap megjegyezte, hogy jó lenne, ha következő évben ráhajtanak és jobban tanulnék (előző félévben 4,06-os átlagom, míg a harmadik félévben 4,3-as átlagom volt az egyetemen, és nem buktam semmiből..), hogy kapjak ösztöndíjat, mert mások jobban tanulnak. Emellett azt sem szeretné, ha a norvég tanulást abbahagynám, de ebben az évben kezdjek angolt is tanulni és hajtsak rá, hogy év vége előtt meglegyen a nyelvvizsgám, és így a diplomám. Mondom oké.
Én másokért, mások értem?! Valahogy ez a két dolog nincs egyensúlyban nálam. Közel két hete felhívott az egyik barátnőm telefonon, akivel már hónapok óta nem találkoztunk, hogy mi újság velem. Örültem is neki, rég hallottunk egymásról, pedig én többször megkerestem, hogy találkozzunk, de vagy egyáltalán nem válaszolt a leveleimre, vagy lemondta a találkozókat, vagy meg sem beszéltünk semmit. Legutóbbi híváskor ő vetette fel, hogy találkozzunk. Mondtam, hogy nekem bármikor jó, bemegyek Pestre (oda-vissza összesen négy óra utazás), megteszem érte, csak beszéljük meg, hogy mikor. Azóta, két hét elteltével is hív. De rengeteg ilyen dolog van tényleg. Nem is tudom már hány barátomat kérdeztem meg, hogy nem-e akarnak velem kijönni a Magyarország-Csehország barátságos focimeccsre, mert én tökre szeretnék kimenni, olyan rég voltam már válogatott meccsen, és vágyom arra a hangulatra és élményre újra. Mindössze 1000 Ft-ba kerül a meccs, de mindenki lemondta valamilyen indokkal, legtöbben azzal, hogy nem érdekli őket igazán. Nem fogok senkinek könyörögni, de tényleg ilyen megterhelő lenne kijönni velem? Itthon anya látja mennyit szenvedek ezen, mert tényleg nagyon szeretnék kimenni. De nem fogok tovább magyarázkodni, meg könyörögni senkinek, ha ezt nem érti meg. Komolyan mondom én még egy idióta, halálunalmas sakkpartira is kimennék egy barátommal és ismerősömmel is, ha látnám, hogy ez nekem annyira fontos, ráadásul én is egy új élményt kapnék ezzel.

Elfáradtam. Elfáradtam, és néha úgy érzem megkeseredtem. Remélem senki nem értette félre, szeretem a családomat és a szüleimet is. Sőt, ha most lenne pénzem, akkor befizetném magunkat egy egy hetes tengerparti nyaralásra, hogy kipihenjük magunkat, együtt legyünk, és azért, mert még soha nem látta egyikünk sem a tengert - vagy fürdött benne. Nagyon nehéz most, nem tudom szavakban leírni, hogy mennyire, mert igazából rendben is vagyok, meg nem is. Sok mindent kell még tapasztalnom, tanulnom, átélnem ahhoz, hogy formálódjak, és azzá váljak, akivé teremtettek. Meg kell tanulnom magamat értékelni, értékesnek látni, szeretni, és legfőképpen elfogadni. Jó lenne, ha tudnék ezzel foglalkozni, ahelyett, hogy mindig mások érdekeit nézem.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család személyes nyár érzések önismeret élmények önbizalomhiány tehetetlenség


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalcsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr845455502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.