Ahogy korábban említettem nektek, az újságnál megkaptam a kérdezős rovatot. Aki nem ismerné, annak elmondom gyorsan mi a lényege. Minden nap egy aktuális témával kapcsolatban kell megkérdezni az utcán sétáló embereket (3 személyt), akiknek a 2 mondatos véleménye bekerül a következő napi lapszámba névvel, életkorral, foglalkozással és egy kis méretű képpel. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez mennyire nem egyszerű feladat...
Mármint magában a feladat egyszerű, csak a megvalósítása nem. Nem véletlen, hogy ezt senki nem szereti csinálni, és a gyakornokokra osszák ki. A mai nap ötödik alkalommal kaptam meg a feladatot, hogy vadásszak le embereket és kérdezzem meg a véleményüket. Az első két alkalommal nagyon nehezen ment. Mármint sok időbe telt, kb. 1,5 órába. Aztán így napról napra próbáltam igazítani a technikámon. Az elején úgy voltam vele, hogy minden nap más helyszínre megyek ki, illetve a várakozókat szólítom meg. A legtöbben arra hivatkoztak a visszautastásnál, hogy nem akarják, hogy a képük szerepeljen az újságban, nem kompetens a véleményük, vagy egyszerűen nem szeretnének élni a felkéréssel. Olyan emberrel csak 1-2 esetben találkoztam, aki nem akart figyelni rám mikor megszólítottam, vagy pedig végig sem hallgatott. Na meg sikerült néhány külföldit is megtalálnom, pedig igyekeztem őket a külsejük, arcuk alapján kiszűrni.
Nálam úgy indul ez az egész, hogy megkapom a napi témát, amiről kérdeznem kell az embereket. Minden nap van bennem egy kis félsz, meg hogy az emberek hogyan reagálnak, hiszen általában azok szokták megállítani őket az utcán, akik pénzt kérnek, környezetvédők, parfümöt árulnak, vagy meg akarják téríteni valamilyen vallásra őket. Szóval úgy kezdem a napot, hogy imádkozom. Imádkozom azért, hogy legyen elég bölcsességem, türelmem, kitartásom, emellett pedig megáldom azokat az embereket, akikkel aznap az utcán találkozom, vagy megszólítóm őket, hogy normálisan reagálják le ezt az egészet, és ha nem is akarnak segíteni nekem, akkor legalább ne legyenek bunkók és parasztok. Ez pedig sikeres! Másrészt úgy gondolom, hogy ez mind hozzáállás kérdése is. Bent az irodában mondták, hogy az előző gyakornok lány nem bírta/ tudta csinálni ezt az egészet, és akkor a főszerkesztő mondta neki, hogy viszlát! Ez még nem azt jelenti, hogy rosszul állt neki – mert nem tudom hogyan viszonyult hozzá -, de mind tudjuk, sok olyan dolgot, feladatot ránk bíznak az életben, ami unalmas, vagy kellemetlen tennivaló. Ha így indulok neki szenvedve, kedvetlenül, akkor valószínű, hogy ez rá is nyomja a bélyegét a “teljesítményemre”. Ezért bár nekem sem szívem csücske ez a feladat, úgy vagyok vele, hogy kiosztották, meg kell csinálnom, ezért a tudásom legjava szerint elvégzem, és mindent beleadok a tökéletességre törekedve. Mivel nem vagyok egy dekoratív álomnő - akinek talán szívesebben állnának meg az emberek, ezért más módszerhez folyamodom. Amellett, hogy a kisurgázásomra hagyatkozok udvariasan megszólítom az embert (legtöbbször magázva, kivétel 20-30 évesek), aztán illedelmesen elmondom neki, hogy miről lenne szó, miközben szépen mosolygok. Ha nemet mond elsőre, akkor nem próbálom meggyőzni, egyszerűen megköszönöm (hogy meghallgatott) és szép napot kívánok neki. Amikor pedig látom, hogy elgondolkodik rajta, akkor picit gyözködősebbre veszem a formát.
Hogy mi is ennek az eredménye? Ahogy egyre többször voltam kint az utcán, úgy egyre bátrabban szólítottam le az idegeneket, akiktől pozitív visszajelzéseket kaptam. Először 1,5 órákat voltam kint, aztán egy órákat, ma pedig 20 percet!! Pedig azt hittem ma lesz a legrosszabb, mert ki szeretné, hogy vasárnap zaklassák, és a képes véleményét kérjék egy újságba?! Ma csak öt embert kellett megkérdeznem, mire találtam három alanyt (az első kettő is csak azért utasított vissza, mert nem Magyarországon élt, illetve túrázni volt és nem a legjobb fényképalany lett volna – de mondta, hogy amúgy szívesen segített volna). Az emberek bocsánatot kérnek, hogy nem vállalják be, meg mondják, hogy ne haragudjak! Sőt, jó munkát és szép napot kívánnak nekem előre! Értitek ezt?! :)
Ami pedig az emberismeretet illeti. Nagyon sok fajta emberrel találkozom, mind életkorban, mind személyiségben. Meg kell találni hozzájuk a kapcsot, illetve hogy kit szólítsak le. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, egyszerűen csak a megérzéseimre hagyatkozom. Hihetetlen sok kedvességet kaptam általuk. Volt egy nyugdíjas bácsi, aki nem nagyon akarta újságba elmondani a véleményét (negatív iránya miatt), de miután rávettem, azt mondta, hogy ez nekem szól és nem az újságnak. Vagy a teletetovált apuka, aki a kislányával sétált egy délelőtt és megszólítottam. Először nem akart nyilatkozni és tovább mentek, majd pedig pár perccel később visszajött, hogy milyen kérdésről is lenne szó, és bevállalja csak azért, hogy ne kelljen ott tovább ácsorognom!
Áldottnak érzem magam még ennek a pitizős ingyen munkának a kapcsán is, mert megtapasztalom az isteni segítséget és a vezetést. A saját kedvemből ezt nem tudnám csinálni, csak erőlködés lenne az egész. Mondhatnán azt, hogy nem akarom ezt csinálni, nem szeretem. De úgy érzem azt egyrészt meghátrálás lenne, másrészt pedig miért ne lennék képes rá?! Hiszen mindent megkaptam, ami miatt el tudom végezni ezt a feladatot is. Nyilván nem lenne jó, ha minden délelőttöm így indulna, mert azért mindig van bennem félelem, de ha most itt kell helyt állnom és bizonyítanom, akkor megteszem. Hiszem, hogy ennek a munkának is lesz gyümölcse, és az emberek másban is meglátják a tehetségemet.
UI.: még egy ismerősöm sem szerepelt ebben a rovatban, pedig bárkit berakhatnék, meg így könnyebb/ gyorsabb is lenne ez az egész.
Ez ma reggel nagy bátorítás volt számomra: “„"Sikert csak abban érhetsz el, amire Istentől kaptál elhívást, és amiért tőle kapott erővel dolgozol.”
Utolsó kommentek