hajnalcsillag

A mindennapjaim és amikor az életem elvont pillanatait élem meg.

Utolsó kommentek

  • hajnalicsillag: @Kata Oross: szia! igen felhasználhatod, de a végére írd oda, hogy részlet - és a nevemet (Tóth Sz... (2013.08.01. 13:15) Kari Jobe - Where I Find You
  • Kata Oross: Nagyon szeretem Karit és a dalait. Meg szeretném kérdezni, hogy használhatom-e ezt a szöveget, job... (2013.08.01. 10:09) Kari Jobe - Where I Find You
  • viteez: ez így van, csak nehéz megtalálni a középutat a visszahúzódó, egészséges, és nyomulós között ;) (2013.05.13. 21:47) első látás után randi.
  • hajnalicsillag: @viteez: ezt értem és egyetértek, de attól, hogy valakinek van férje/ felesége van, attól még korá... (2013.05.13. 21:09) első látás után randi.
  • viteez: @hajnalicsillag: ha a keresztyén értékrend alapján indulunk el, akkor csak egy házasság van és nin... (2013.05.13. 18:33) első látás után randi.
  • Utolsó 20

Címkék

Címkefelhő

2012.08.22. 22:48 hajnalicsillag

ChrisTeens tábor 2012.

383878_10151038427483581_124961470_n.jpg2012 áprilisában kezdődött minden egy facebook meghívással. Sokszor hallottam már a ChrisTeens táborról, rendezvényekről egy-egy barát, ismerős által, és mindig is vonzottak az események, de sosem jutottam el arra a pontra, hogy rászánjam magam és elmenjek valamelyikre. Bár tavaly élő közvetítésen keresztül követtem az Impact Now 1-2 esti alkalmát, de igazából idén eszembe sem jutott az invitálásig, hogy részt vegyek a 2012-es CT-n. Mivel a 21.-et töltöttem év elején, így maximum csoportvezetőnek jelentkezhettem. plakat.jpgElkezdtem gondolkodni. Gondolkodtam, és sorba vettem azokat a dolgokat, amik visszatarthatnak egy ilyen tábortól, és amelyek a részvétel támogatása mellett állnak ki. Imádkoztam, felvetettem a szüleimnek az ötletet és vártam a válaszra. Felmerült az is, hogyha jelentkezek, akkor a felkészítőn nem tudok részt venni, mivel akkor volt a Lumen fesztivál is - amit ugye nem hagyhatok ki. Szóval úgy voltam, hogy vagy lemondok a nyár szinte legjobban várt koncert programjáról vagy nem foglalkozom azzal a hívogató érzéssel és figyelmen kívül hagyom az isaszegi eseményt. Végülis a felkészítő átkerült egy másik napra, a fesztivál alatt beteg voltam és tanulnom kellett a vizsgáimra, így már csak rajtam állt az egész. Tele voltam különböző dolgok miatt félelemmel, pl.: sosem foglalkoztam tinikkel, csak kisiskolásokkal és ovisokkal; nem ismertem csak 2-3 embert; úgy éreztem kevés vagyok ehhez a szolgálathoz, legfőképpen a személyiségem miatt - bölcsesség, határozottság és nyitottság hiánya miatt, és ezért nem tudok példa lenni mások előtt; illetve azért is, mert finnyás vagyok és csomó mindent nem eszek meg. Szóval itt voltak ezek a korlátok, félelmek, amelyek visszatartottak. Megnyugtatásként kifaggattam több ismerősömet, barátomat, akik már korábban részt vettek egy-egy CT-n, hogy tulajdonképpen milyen is, illetve ők hogyan élték meg résztvevőként a csoportfoglalkozásokat. Sokat hezitáltam, de végül döntöttem: június első napjaiban jelentkeztem csoportvezetőnek a 2012-es ChrisTeens táborba!

Felkészülés: június végén volt a csoportvezetőknek egy felkészítő nap, ahol megismerkedtünk egymással és különböző játékokkal; ötleteltünk egymásnak és egymással, hogy hogyan épüljön fel egy csoportfoglalkozás és milyen nehézségek merülhetnek fel közben; imádkoztunk, dicsőítettünk, hangolódtunk a táborra. Akkor találkoztam először a többi szolgálótársammal, megismertem néhányukat - már amennyire pár óra alatt meg lehet valakit. Igazából azon a napon tudatosult bennem leginkább, hogy ez mekkora felelősség és hogy mit is vállaltam be (te jó ég állapot). Eljutottam a felismerésre, hogy ez nem csak egy kis móka, nem csak egy kis táborozás, ahol sok emberrel találkozom és együtt dicsőítünk, meg hallgatjuk a bölcs embereket tanítását, hanem ez egy olyan 9 napos életet megváltoztató esemény, amely nem csak a tinik életére, hanem a sajátoméra is hatással lesz. Ahogy ez tudatosult bennem még több félelem és kétség öntött el, hogy nem állok még készen egy ekkora feladatra, de ugyanakkor mégjobban vágyakoztam arra, hogy eljöjjön augusztus, és ott legyek. Július első felét a gyakorlatommal töltöttem, és csak a második felében kezdtem el igazán készülni a csoportvezetésre. Sokszor nehézségekbe ütköztem, talán azért, mert még sosem csináltam ilyesmit és nem tudtam, hogyan kezdjek neki, vagy hogyan építsem fel ezt az egészet. Mikor végigolvastam 1-1 igeszakaszt rájöttem, hogy nekem is újra kell értelmeznem, és volt, hogy órákat töltöttem el egy-egy igevers mellett. De nem bántam, mert tudtam, hogy a felkészülés az egyik legfontosabb része a szolgálatomnak, és ha már Isten erre az útra irányított, akkor kötelességemnek éreztem, hogy ne vegyem félvárról a feladatomat. Emellett Isten azokra a dolgokra is rámutatott, amik a saját életemben fejlődést kívántak maguk után, így bőven volt tennivalóm. Viszont eljött július vége-augusztus eleje, egyszóval az olimpia időszaka. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon oda vagyok ezért a sporteseményért, minden magyar szereplést és fontos mozzanatot látni akartam, és tudom, hogy ezért sokszor túlzásba is vittem a tv-nézést. Egyszerűen ha piros-fehér-zöld kompozíció tűnt fel a képernyőn, én leültem és szurkoltam, legyen szó bármilyen sportágról. Pedig ez volt a tábor előtti legfontosabb időszak, ahol egyre többet böjtöltünk és imádkoztunk az egész ChrisTeens-ért. Nem mondom, hogy nem koncentráltam a táborra, vagy hogy már nem motoszkáltak bennem a félelem szikrái, de talán nem ártott volna, ha minden nap több időt fektetett abba, hogy a táborra hangolódjak. Emiatt többször volt bűntudatom, amit az utolsó napokban viszont felváltott a lelkesedés, a félelem, a kétségek, a kíváncsiság, de ugyanakkor egyfajta békesség, hogy minden rendben lesz. Az utolsó héten derült ki, hogy az egyik csoportvezető társunk akivel megismerkedtem a felkészítőn és együtt mentünk volna a táborba, mégsem tud eljönni. Ez kicsit lehangolt, így fura érzéseim voltak az utolsó 2 napban.

normal_10653999001345455438.jpgEljött augusztus 11.-e, a 2012-es ChrisTeens tábor nyitó napja. Korán keltem, mert még nem igazán pakoltam be, illetve át kellett gondolnom azt, ami előtt állok. Eleredt az eső és hideg volt, nekem pedig sok cuccom, így apa elvitt kocsival Isaszegre, a tábor helyszínére. Az egy órás úton sok minden megfordult a fejemben, apa bátorított és megígérte, hogy imádkozni fognak értem. Féltem. Megérkeztünk, beregisztráltam és megkerestem a szobámat. Már lézengtek az emberek, a lányok szállásán már néhány szobatársamat is megtaláltam. Kiderült, hogy akikkel együtt alszom, azok közül többen az én csoportomba fognak tartozni. Igyekeztem felmérni a terepet, aztán összefutottam azzal a 3-4-5-6 emberrel, akiket ismertem az egész táborból. Talán ekkora tenném azt a pillanatot, amikor már nem éreztem félelmet, egyszerűen csak izgatott voltam az előttünk álló napok miatt és kíváncsian vártam, hogy Isten mit hoz ki belőlem, és ebből az egész helyzetből. Délután megismerkedtem az M&M vezetőmmel - Dórival, aki egész héten segített és bátorított, majd egy össznépi megbeszélés volt. Jött az esti alkalom, ahol egy kis ízelítőt kaptunk mindabból, ami ránk várt. Lelkes voltam. Este a teaházban kicsit felmelegedtünk, majd jött a takaródó, amikor kiderült, hogy én vagyok a szobában az egyetlen csoportvezető és így a szobafelelős is. Újabb feladat, de nem nehézség! A lakótársak átlagéletkora kb. 15-16 volt, és tisztában voltak a szabályokkal, így túlságosan nem kellett erőltetnem a lefekvést - egyébként sem akartam túl anyukásra venni a figurát.

Vasárnap következett az első kihívás - azaz a csoportfoglalkozás. Az idei tábor témája a HIT volt, a Zsidók 11-12 alapján. Igazából nem tudtam, hogy Isten mit és hogyan tervez számunkra, de hittem, hogy áldás lesz mindannyiunknak, és feloldja nem csak a tinik, hanem a saját gátjaimat is. Az első foglalkozás elég döcögősen ment, de a lányok nagyon aranyosak voltak. Mind a hat tini 14 éves, és volt közöttük olyan is, aki először volt a táborban - ahogy én is. Így nem csak számomra volt újdonság szinte minden. Igyekeztem felkészülnek, határozottnak, bátorítónak, és pozitívnak tűnni - azt tőlük kell megkérdezni, hogy ez mennyire jött át. Hamar eltelt a 1,5 óra. Ebédnél megosztottuk egymással az élményeinket a csoportvezetőkkel, délután pedig beültem az újságírás faktra - ha már annak készülök. Már a bemutatkozás során meglepetés ért. Kiderült, hogy a fakt vezetője - Lina, már hallott rólam és olvasta néhány írásomat, hála Jonny-nak. Jó érzés volt megtapasztalni azt, hogy vannak emberek, akik számára fontos és értékes az amit csináltam, csinálok. :) Örömömben be is vállaltam egy interjút, amit a hét során a tábor egyik vezetőjével kellett elkészítenem; választásom pedig Anettra esett. A faktok után vacsoráztunk, majd közösen imádkoztunk a csoportvezetőkkel és a CT stábbal, vezetőkkel az esti alkalmakért, a táborért, a tinikért. Nagyon szeretem ezt, illetve a reggeli előtti 'csendes perceket', amikor hálaadással és kéréssel fordultunk Isten felé. Szeretek vele beszélgetni. Egyszerűen erővel töltöttek fel mindig ezek a pillanatok, újra felbuzdultam és éreztem, hogy Isten sok áldást tartogat még számunkra.

539114_10151040543023581_1179892650_n.jpgHétfőn délután nem voltak faktok, hanem az előző évekből ismert RRS kapott újra helyet a tábor területén. Ez egy akadálypálya és a lényege, hogy azok, akik részt vesznek rajta, szponzorokat gyűjtenek, és az általuk felajánlott pénzt valamilyen misszióra fordítja a Christeens. Idén a tábor 70 %-a vett rajta részt, és több 100 ezer Forintot sikerült összegyűjteni, melyet az Őszparty-n fognak szétosztani azok, akik elmennek a két napos rendezvényre. Én csak megfigyelő voltam ezen a délutánon, és leginkább az RRS színpadon nyújtott produkciók érdekeltek, amik legtöbbször igazán színvonalasak voltak. A kedvenc szereplőm ennek ellenére mégis az a srác volt, aki néhány kör után átvette ZOÁRDOT és úgy ment végig több órán keresztül, hogy a kezében szorongatta a mi kedvenc állatunkat. Sajnos a nevére nem emlékszem - ne haragudj, ha olvasnád -, de minden tiszteletem az Övé, vagyis a Tiéd, hogy ezt végigcsináltad!

380487_10151040564653581_1942146366_n.jpg
A hétfő esti alkalom nagyon különleges volt, nem csak a tinik számára, hanem számomra is. Én az előző esti és reggeli alkalmakon is újra és újra feltöltődtem, és éreztem, hogy Isten ott van és szól hozzánk, de valahogy a tinik életén ezt nem láttam, vagyis addig az estéig nem. Most a saját csoportomról beszélek, mert igazából ők voltak hozzám a legközelebb. Csak láttam, éreztem hogy nem tudnak felszabadulni és teljesen átadni magukat az Úrnak. Már az alkalom közepe felé jártunk, dicsőítettünk és a vezetők szóltak a tinik felé, hogy itt a lehetőség letenni mindazt, ami gátolja őket, vagy amiért úgy érzik, hogy nem tudnak előrelépni. Örömmel tapasztaltam, hogy az én csoportomból is megmozdult 1-1 lány. Az egyik pillanatban odalépett az egyikőjük mellém és megkérdezte imádkoznák-e érte, mert nem az az előremenős típus. Mondtam persze. Elkezdtem imádkozni azokért a dolgokért, amik a délután során felmerültek és ami a szívemen volt, a lány pedig csak sírt. Éreztem, megérintette Isten. Csodálatos este volt. Az alkalom után a teaházban néhány mondat erejéig megkérdeztem egyikőjüket, hogy mit élt állt azon az estén. Öröm volt hallgatni, ahogy arról mesél, hogy Isten elkezdte őt formálni, és eközben láttam a felszabadultságot az arcán. Másnap a csoportfoglalkozáson újra felhoztam témaként az előző estén átélt dolgokat, és hogy ki mit tapasztalt. Az a lány, aki előző este odajött hozzám, elmesélte a többieknek, hogy imádkoztam érte és olyan dolgokért, amik pont benne voltak vagy így nyomták a szívét, és hogy azóta milyen érzések kavarognak benne. Ez a pont volt a változás. Változás nem csak számukra, hanem számomra is. Az ő szavai hatalmas bizonyság volt számomra, akkor éreztem igazán a tábor alatt először, hogy Isten használ, egy eszköz vagyok a kezében. Nem a saját emberi dolgaim kerültek előtérbe, hanem egyszerűen átengedtem Istennek a vezetést, és ő használt. Nagyon megerősödtem ezután. Az alkalmak hatása pedig nem csak rajtam, hanem a tinik viselkedésén is szemmel látható volt, egyre jobban kinyíltak, megszólaltak, elmondták a véleményüket, tapasztalataikat. Én pedig csak gyönyörködtem Isten munkájában és hatalmában. Az ebéd után az RRS győztesei (aki a legtöbb szponzort gyűjtötte, illetve aki a legtöbbször ment végig a pályán), azok megkapták a nyereményüket, ami egy sétarepülés volt a tábor és Isaszeg felett. Mi pedig, akik a táborban maradtunk, kimentünk a mezőre és kiraktuk a HIT szót, majd amikor újra a tábor felé indult a repülő, akkor egy szív formát alkottunk.

HIT_felirat.jpg

10473_10151040589968581_1564352767_n.jpgDélután újra volt újságírás, de mivel tudtam, hogy az interjúm nincs olyan állapotban, hogy azt írjam, így beültem Batiz András előadásra, mivel nagyon érdekelt az ő bizonysága. Fura volt számomra azt látni, hogy a tinik nem tudják, hogy ki ő, meg Vitray Tamásról sincs fogalmuk. Tényleg ekkora lenne a generációkülönbség?! Csak 21 éves vagyok, nem érzem magam még öregnek. Na de túllendülve ezen, inkább koncentráltam Andrásra. Azt tudtam, hogy megtért és bemerítkezett, illetve láttam 1-1 Ez az a nap! rendezvényen, de sosem hallottam, hogy hogyan változott meg az élete. Több mint egy évtizedig volt/ van a médiában, és érdekes volt hallgatni a gondolatait úgy, hogy én is pont oda fogok kerülni. Vagyis ezt még nem tudni, de közöm lesz hozzá, az biztos. Szívesen hallgattam volna még, illetve kíváncsi voltam arra, hogy a tinik milyen kérdéseket tesznek fel neki, de vártak a feladataim. Azon a délutánon a csoportom nagy részével még részt vettünk a Hogyan kezdeményezzünk beszélgetést az utcán? című evangélizációra felkészítő fakultáción. Érdekes és bátorító dolgokat hallottunk, de ahogy a szobatársaim, illetve a többi tini is megjegyezte, nem igazán arról szólt az előadás, amire a cím alapján következtettünk. Azért remélem, hogy az ott tanult és hallott dolgokat fel tudták használni az elkövetkezendő napokban.
292421_10151040598868581_1052467930_n.jpgEste az alkalom után a tábort két részre bontották, ugyanis a szokásos teaház helyett előkerült az a téma, amely mindenkit foglalkoztat korosztály nélkül, és amiről beszélni is kell a tiniknek/tinikkel, ez pedig a: Pasik-Csajok. Minden csoportvezető a saját csoportjával tartott, és mivel az 'én lányaim' 14 évesek, ezért mi a fiatal csoportba tartoztunk és a teaház helyszínére tartottunk. Ott először Anett és néhány csoportvezető osztotta meg a tinikkel a gondolatait, tapasztalatait. Legtöbbször a fiúk-lányok csak elmosolyodtak vagy nevettek ezeken a dolgokon, de nagyon sok igazság volt bennük, csak talán még nem érzékelik. Itt vagyok én, több mint 20 évesen, nem volt még barátom, ettől függetlenül boldog vagyok és jól érzem magam, mert tudom, semmiről sem maradtam le. Én is sokszor foglalkozom, foglalkoztam a témával, ezért már többször le is írtam az élményeimet, meglátásomat. Viszont a környezetemben nagyon sok olyan lányt látok vagy ismerek, akik - ahogy a felhozott példaként - becsomagolt almák; és ez szomorúsággal tölt el. Ugyanakkor visszatekintek a saját életemre, hogy 15 évesen megtértem, 17 évesen bemerítkeztem és ezalatt az évek alatt Istennel járva Ő hogyan formálta az egész személyiségem és hogyan óvott meg rengeteg dologtól; egyszerűen hálát érzek. Hálát azért, hogy őt választottam és rámutatott azokra a dolgokra, amik értékesek bennem és az életemben, amelyekkel előbbre léphetek, és amelyekre építhetek, ahelyett, hogy valami/ valaki olyan után futnék, ami nem az enyém és soha nem is lesz az. Hálás vagyok azért, hogy fiatalon megismertem Isten és így belekerültem a szolgálatba, hogy megmutatta mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, amelyeket építeni kell; azért hogy adott olyan embereket körém, akik néha helyreráznak; hogy kaptam tehetséget pl.: az írásra, amiben elképzelte a jövőmet. Tényleg egyszerűen én is csak hangsúlyozni tudom, hogy amíg fiatalok vagyunk és egyedülállóak, addig kell ezekre építeni, mert utána nem lesz időm/ időtök rá! Ilyenkor kell és tudsz szolgálni a legtöbbet, kialakítani olyan kapcsolatokat, amelyek egész életed során végigkísérnek; tanulni, tanulni és tanulni. Tudom nagyon elcsépeltül hangozhat ez az utolsó 3 szó, de csak tapasztalatból beszélek. Itt vagyok én, bár egyetemre járok, de néha annyira "butának" érzem magam, hogy még rengeteg dolgot nem tudok a világról és még annyi felfedezni való vár rám, csak egyszerűen az idő kevés. Tanultam 3 féle nyelvet, de egyiket sem beszélem, pedig szükségem van rá. Vagy gondoljunk csak a nők szerepére a családban. Egy nő nem csak azért nő, hogy gyereket szüljön, hanem hogy képes legyen nevelni is őket, háztartást vezetni és a férjét támogatni. És bár sütni nagyon-nagyon szeretek és sokszor szoktam, de tudom, hogy főznöm is meg kell tanulnom. Vagy ugyanígy a srácoknál nem csak az a fontos, családfők és vezetők legyenek, hanem az is, hogyha mondjuk elromlik a kenyérpirító, akkor meg tudja nézni mi lehet vele a baj, vagy képes legyen egy zárat kicserélni. Nem baj, ha egy kis ezermesterség szorul az emberekbe, ma már úgyis annyiszor és olyan módon becsapnak, ahogy akarnak, és ahogy engedjük. Szóval én csak bátorítok mindenkit, hogy lehet, hogy tényleg nevetségesek ezek a dolgok, de fogadjátok meg őket és forgassátok a szívetekben, kérjétek Isten útmutatását! Ne legyek becsomagolt almák! ;)
A téma közelebbről való megismerése után pedig kimentünk a sötétben játszani, fiúk a lányok ellen, amit a csoporttagjaim elmondása szerint nagyon élveztek, csak mindenki fázott és sötétben annyira nem tudtak a játékra koncentrálni. Az, hogy a nagyobbaknak milyen volt az előadás, vagy a beszélgetés, arról csak azok alapján tudnék nyilatkozni, amiket visszahallottam a szobatársaktól. De ezek elég vegyes dolgok, és mivel nem hallottam azokat, akik a nagysátorban beszéltek, így inkább nem is nyilvánítanék véleményt. 

Szerdán éreztem magam először igazán fáradtnak. Kezdett rajtam úrrá lenni az, hogy pörgünk egész nap és sokszor arra nincs időm, hogy kicsit elvonuljak, vagy átgondoljam, hogy mi történt aznap. Szerencsére ezen tudtam változtatni, és újabb erőforrásokat mozgósítani. Délután találkoztam újra Dórival - az M&M vezetőmmel, akivel átbeszéltük, hogy hogyan alakulnak a csoportfoglalkozások, milyen nehézségek merülnek fel, vagy mi az ami változott az első napokhoz képest. Nagyon bátorító volt számomra ez a beszélgetés, és a tudat, hogy jó irányba haladok/ haladunk. Imádkoztunk a felmerült problémákért és hálát adtunk az áldásokért. Tudtam, hogy Isten meghallgatja a kéréseinket és cselekedni fog továbbra is. Aznap este került megrendezésre a 3M, azaz a Most Mutasd Meg - tehetségkutató verseny. normal_10292089001345534783.jpgMár nagyon kíváncsi voltam, hogy a srácok, lányok milyen produkciókkal készülnek, így a délután folyamán be is néztem a próbájukra. Már akkor elképedtem, és izgatottam vártam az estét, hogy a tábor többi tagja, hogyan fogadja az előadásokat. A tíz produkció közül a legtöbben saját dallal készültek, melyet egyedül vagy barátaik társaságában adtak elő, de hallhattunk novellát is, és egy igazán megdöbbentő mutatványt is láthatunk, íme egy kép róla. Igazából nagyon vicces volt nézni, ahogy az emberek arca eltorzul a srác testmozgását látva, de tényleg hihetetlennek tűnt az egész. Ennek ellenére nekem mégis annak a fiúnak tetszett a legjobban a produkciója, aki a saját bizonyságát rappelte el. Rengeteg rapp dalt hallottam már magyarul és angolul is - voltak köztük elég bénák is -, az övé viszont csúcsszuper volt! A rímek kijöttek, a szöveg értelmes és szívhez szóló volt, úgyhogy tőlem 10 pontot és a szavazatomat kapta a közönségdíjra - amit amúgy meg is nyert megérdemelten!!

Ezután viszont már takarodó volt, mert másnap hosszú nap várt ránk egy fontos szolgálattal: utcai evangélizáció.

Először is hihetetlen, hogy Isten milyen gyorsan és hatékonyan munkálkodik. Amikor előző délután Dórival imádkoztunk, akkor felmerült bennem imatémaként az, hogy a csoportomban a tinik képesek legyenek és akarjanak hangosan imádkozni, akár 1-2 szóban vagy mondatban. Csütörtök délelőtt mikor az evangélizáció témájára került a sor, és átbeszéltük kicsit, hogy kiben milyen félelmek vagy érzések vannak, akkor az Úrhoz folyamodtunk. Annyit mondtam, hogyha szeretnének, akkor imádkozzanak hangosan, és én majd befejezem. Ahogy becsuktuk a szemünket máris valamelyikük hangosan elkezdett imádkozni. Befejezte, aztán a következő és a következő. Majdnem mindegyikük imádkozott hangosan! Lehet, hogy ez csak egy apró dolognak tűnik, de számomra ez akkora megtapasztalás volt újra. És az a "vicces", hogy a tábor előtt bennem is voltak ilyen félelmek, hogy milyen lesz majd másokért vagy sok ember előtt hangosan imádkozni. Ahogy pedig én épültem ebben a héten, és egyre jobban fejlődtem, odáig, hogy már a MIG csoportban 50 ember előtt képes voltam imádkozni, úgy tudtam egyre jobb példa lenni a tinik előtt is, legalábbis szerettem volna azzá válni. Egyre bizonyosabb voltam abban, hogy fentről gyönyörködnek bennünk és egy annyira jó érzés volt, nem is igazán lehet leírni.
normal_10757050001345535086.jpgDélután az ebéd után összegyűltünk MIG-ekként és elfoglaltuk a saját buszunkat. Lassan elindultunk a Vörösmarty-tér felé, ahol azon a három délutánon kint szolgáltunk. Útközben imádkoztunk, és hangolódtunk a beszélgetésekre; én konkrétan meghallgattam egy-két JC számot, amelyek felbátorítottak. Igazából azt nem mondanám, hogy féltem, inkább kíváncsi voltam, hogy milyen emberekkel találkozunk, ők hogyan viszonyulnak hozzánk, milyen beszélgetések alakulnak ki. Az első nap a képen látható táblát vittük magunkkal, illetve egy dobozt, amelybe bármilyen kérdést be lehetett dobni és az emberek rövid időn belül kaptak rá választ. Az egyik srác egy olyan kérdést dobott be, hogy mi ennek a kezdeményezésnek a lényege, én pedig elkezdtem neki magyarázni, hogy kik vagyunk és miért jöttünk ki az utcára. Huszonvalahány éves lehetett és tuti valami szabadbölcsészetet tanul, mert mondta, hogy sokat foglalkozik a különböző vallásokkal. Jól elbeszélgettünk, ő is elmondta hogyan látja és én is megosztottam vele a mi hitünket. Igazából sok dologban egyetértettünk, de azt mondta nem fogadja el Jézust annak a személynek, akit a Biblia bemutat, egyszerűen egy hétköznapi személynek gondolja, aki olyan volt mint ő vagy én. Elkezdtem neki rajzolni az ábrát, amit reggel tanultunk, de közben mondta, hogy mennie kell, mert valami turistacsoporttal volt. Gyorsan be akartam fejezni, de mindig felmerültek újabb és újabb kérdései, vagy amire reagált, így miután mennie kellett, még ott beszéltünk jó 5 percig. Végül kértem valami elérhetőséget, de mondta, hogy inkább ő keress majd 'minket', így felírtam a Christeens honlap címét, és odaadtam neki a papírt. Jót beszélgettünk, úgy éreztem, hogy az én részemet elvégeztem, ezután rajta áll minden. Talán kicsit felkészültebbnek kellett volna lennem, mert elkezdett Buddháról meg a Jehovákról magyarázni és pedig nem mindenre tudtam választ adni. Utána még volt néhány beszélgetésem, de egyik sem volt ehhez hasonló. Ami érdekes viszont, hogy miközben valakivel beszélgettem, láttam egy srácot, akit kb. két éve ismerek, és az Úr nagyon a szívemre helyezte. Rengeteg imádkozom érte, és most ott láttam a téren, épp az egyik ruhaboltból jött ki egy lánnyal. Sajnos nem volt lehetőségem odamenni hozzá, így csak reménykedni tudok, hogy valaki a többiek közül megszólította vagy egyáltalán találkozott velünk. Hiszem, hogy nem véletlenül volt akkor épp ott, mert amúgy nem pesti. Visszatérve, azt viszont öröm volt látni, hogy a tinik is összeszedték magukat és többekhez odamentek és próbáltak beszélgetést kezdeményezni, ez számomra is példaértékű volt, és egyben büszke voltam rájuk. Hazafelé tele volt hálával a szívem és jó volt megtapasztalni, hogy sokan ugyanezeket a dolgokat élték át.

Pénteken már előjöttek bennem, meg szerintem többekben is, hogy mindjárt vége a tábornak. Igazából már nagyon fáradt voltam, keveset aludtam, de örültem annak, hogy még ott vagyunk. Délelőtt a csoportfoglalkozás helyett egy 10 állomásos Imasétán vettünk részt a saját csoportjainkkal. Igazából még sosem voltam részese egy ilyen programnak, de nagyon sok jót hallottam róla, most pedig meg is tapasztaltam. normal_10752806001345535439.jpgMinden állomásnak volt egy-egy neve, és tartozott hozzá 1-1 igevers (pl.: engedelmesség - Róma 6:16 és Jakab 4:7, vagy kijelentés - János 1:14). Minden helyszínen 10 percet töltöttünk kb., ahol az állomás vezetője elmondta, hogy mi az ő részének a lényege, majd pedig imádkoztunk egyesével vagy pedig csoportokban. Számomra mindegyik egy nagyon fontos lépés volt, de talán még ezek közül is kiemelkedett az Élet utak - ahol más emberekért imádkoztunk; valamint az Istenkép, ami arról szólt, hogy Isten hogyan lát minket. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy sokszor önbizalomhiányban szenvedek és korábban is voltak önértékelési problémáim. Így egy-egy lehetőség, amikor valaki hálát ad azért, amilyen vagyok és megfogalmazza, hogy neki és Isten számára mennyire fontos vagyok, akkor mindig elérzékenyülök. Így történt ez most is, amikor úgy alakult, hogy Vivivel imádkoztunk, aki táborozó, és ott ismertem meg Isaszegen. Bár kiléptünk már az időből, mert a zene szól, de ennek ellenére nem hagyta abba az imát. Olyan dolgokat mondott Istennek rólam és olyan dolgokért adott hálát, amiért egyszerre sírtam és nevettem. Tényleg Isten ilyennek formált volna? Ennyire értékesnek lát a külvilág? Pedig csak néhány napja ismertük egymást és mégis. Leírhatatlan érzés. Hálás voltam - vagyis vagyok.
normal_10352260001345535446.jpgDélután befejeztem az interjút, amelyet majd hamarosan olvashattok a CT honlapján, illetve ahol publikálásra kerül a többi írás mellett - majd úgyis hangot adok róla. A fakultációk után pedig ismét az utcára készültünk. Aznap másik eszközöket vittünk magunkkal; két táblát, amelyek mögé beállhat valaki és a fejüket dobálhatják vizes szivaccsal az emberek. Sajnos ez nem igazán vonzotta az utcán járkálókat, nem is igazán értettük, hogy miért. Azért hála Istennek sikerült beszélni egy-két emberrel, de igazából teljesen tehetetlennek és használhatatlannak éreztem aznap délután magam. Még volt egy óránk kint a téren, amikor Sorin hozott egy gitárt és megbeszéltük páran, hogy elkezdünk énekelni egy másik területen, kicsit arrébb, hátha arra felfigyelnek az emberek. És tényleg így lett. Ahogy elkezdtük magyarul dicsőíteni az Istent egyre többen megálltak és meghallgattak 1-1 dalt, vagy csak odapillantottak, hogy mit csinálnak ezek a fiatalok. Ennek a kezdeményezésnek köszönhetően újabb emberekkel tudtunk szót váltani, ami nagyon fontos volt. Ezen az estén láttam 3 csoporttársamat is az utcán, integettem nekik és észre is vettek, viszont bementek épp egy ruhaboltba, és nem jöttek ki addig, amíg ott voltunk. Viszont hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és lesz ennek folytatása! Hazafelé a buszon tovább énekeltünk, illetve később a fiúk szállásán az aulában is találkoztunk és néhány tucatnyi ember együtt dicsőített. Volt, aki csatlakozott, volt aki csak figyelt. Igazából nem tudom, hogy a többiek milyen érzésekkel tértek haza, vagy aznap milyen élményeket éltek át, de én megtanultam valamit! Megtanultam hálát adni azért is, mert nem sikerült olyan jól az a nap, amennyire szerettük volna, vagy mert kevés ember figyelt ránk oda. Hálás voltam azért, hogy kimehettünk egyáltalán a főváros egyik legforgalmasabb részére, és ott Isten szeretetéről beszélhetünk. Tudom, hogy nem nyújtottam aznap 100%-ot, emiatt rossz érzés volt bennem, de miután ezt lebeszéltem Vele, azután teljesen felszabadultan tudtam imádni Istent, és akkora hálát éreztem, amekkora rég volt már bennem egy-egy rosszabb pillanat után. Nem érdekelt, hogy ki csatlakozik hozzánk vagy ki néz ránk furán azért, mert este 10-11 óra tájékán hangosan éneklünk, egyszerűen csak a világba akartam kiáltani az örömömet, hogy Jézus megváltott és ma is él!

Ezzel a lelkülettel indítani az utolsó előtti reggelt nem semmi volt; a reggeli alkalom pedig csak hab volt a tortán. A fiatalok először vagy újra odaszánták az életüket Istennek, betöltekeztek Szent Szellemmel, megmozdult az egész tábor. Imádkoztam az egyik tinimért, mert éreztem, hogy szüksége van rá. Ahogy imádkoztam, egyre jobban azt éreztem, hogy Isten mosolyog ránk a Mennyből. Mondtam is a lánynak, hogy Isten gyönyörködik benned és mosolyog rád; és nem csak rá, hanem az egész táborra. Az utolsó napokban végig ez az érzés volt bennem és én is csak nevetni tudtam rajtam. Tudjátok, ez a 100%-os öröm, amit ritkán él át az ember; na, azt tapasztaltam! Olyan megfoghatatlan és leírhatatlan az egész. A csoportfoglalkozások egyre jobban teltek, öröm volt látni, ahogy a tinik megnyíltak a hét folyamán, megerősödnek a hitükben és olyan elhatározások születtek bennük, amely megváltoztatja a jövőjüket és az addigi életüket. 224683_10151040584878581_19325070_n.jpgEzen a napon együtt ebédeltem a két pécsi tinimmel, mert ők aznap hazautaztak. Utolsó élménybeszámolók, utolsó imakérések, utolsó nevetések, utolsó imádkozások velük a táborban. Nagyon büszke vagyok rájuk és örülök, hogy megismertem őket és hogy feléjük is szolgálhattam. Hannát külön kiemelném, mert ő volt az egyedüli a csoportomból, aki minden reggel felmondta nekem az előző napi igeverset, megtanulta az összeset, és vasárnap telefonban felmondta az egészet a tábornak. A nyereményét (50%-os táborkedvezmény a jövő évi CT-ből) pedig felajánlotta annak a srácnak, aki szintén mindegyik igeverset megtanult a héten; szóval büszkék vagyunk Rád Hanna! :) Délután voltak az utolsó fakultációk, ahol beültem a Szenczy Sándor által tartott Hit és álmok című előadásra. Igazából arról beszélt, hogy tini korától kezdve hogyan alakult az élete, és hogy miképpen indult el a Baptista Szeretetszolgálat. Számomra nagyon tanulságos és példaértékű volt, hogy mekkora hit és kitartás kellett ahhoz, hogy Isten kimunkálja az ő ígéreteit, amiben hit. A végén lehetőséget adott arra, hogy imádkozzon a fiatalokért, és örömmel láttam, hogy volt aki most lépett egyet előre. Én egy kicsit előbb leléptem, mert már készülődtünk az utolsó napi evangélizációra. Először mindenki a saját helyszínére ment ki, majd a Deák térnél egybegyűltünk, és az utolsó órákban ott szolgáltunk az emberek felé. Tudtam, hogy szuper napunk lesz!

Szombat délután a facebook táblákat vittük magunkkal, amin Jézus profiljához írtunk egy-egy kérdést, pl.: Hogyan bizonyíthatnám be számodra, hogy létezem? vagy Mit kérdeznél tőlem, ha találkoznánk? A táblán pedig voltak fénykép helyek, amelyek mellé bárki felírhatott egy-egy kérdést. Ide egyszerűen özönlöttek az emberek! Volt aki csak elolvasta, volt aki nem akart semmit írni - mert túl durva lett volna elmondása szerint, voltak akik hosszas gondolkodás után odafirkált valamit (legtöbbször nem magyarul), és voltak olyan hívők is, akik megmosolyogták az egészet. Amikor kint voltunk a Vörösmarty-n, akkor először két idős hölggyel beszélgettem. Mindketten hittek Istenben, de az egyik nem igazán értett egyet azokkal, amiket felhoztam, a másik nő elmondása szerint gyakorolja a hitét is. Aztán átmentem a másik táblához, amikor odajött Dóri (egy másik csoportvezető), és megkért, hogy imádkozzunk egy asszonyért, aki az egyik üzlet kirakatában volt összeroskadva. Nem tudtuk, hogy mi történt vele, milyen állapotban van, így egyszerűen imádkoztunk, bátorságot gyűjtöttünk és odasétáltunk hozzá. Nem akart ránk nézni, de úgy vettük ki, hogy józan, csak valami problémája van. Elmondtuk neki, hogy Isten szereti és hogy itt vagyunk a téren, ha valamire van szüksége, akkor keressen meg minket. Nem szólt semmit, így elmentünk, de tovább is az imáinkban foglaltuk. Később eltűnt onnan. Azon a délutánon még beszéltem egy bringás sráccal, aki református volt, szóval csak kérdezte, hogy kik vagyunk és megjegyezte, hogy nagyon jó ötlet ez az egész. Utána egy hölgyet szólítottam meg, aki 2 lánnyal volt, gondolom a rokonai voltak. Nagyon nyitottak voltak, lerajzoltam nekik is az ábrát és megjegyezte a nő, hogy nagyon tetszik neki és erről az oldalról ő még soha nem hallotta a "sztorit". Szokott meditálni, és hisz egy feljebb való hatalomban, de még nem igazán gondolkodott ilyeneken. Adtam nekik egy kis füzetet és hívtam őket a Düreres gyülibe, de mondták, hogy nem tudják el tudnak-e jönni, mert nem Pestiek. Így felajánlottam, hogy keressenek meg minket, kint leszünk estig. Megköszöntek mindent, és még egy közös fotót is kértek velem a lányok. :D Utolsóként a téren egy hajléktalannal beszélgettem. Odasétált, és ő is nézte a táblát. Elkezdtem vele beszélgetni, ő pedig kezdte mesélni az életét. Hogy mennyi betegségből meggyógyult már, és ő úgy hiszi Istennek köszönheti mindezt. Bár valamilyen tüdőbetegsége volt, de a cigarettát még mindig nem tette le, már több mint 30 éve, azt mondta ez maradt neki egyedül. Pont a legfontosabb részhez érkeztünk, amikor el kellett jönnünk, vagyis összeszedni a csoportomat, szóval az egyik srác adott neki is egy prospektust. Átmentünk a Deák térre, ahol kint volt közel 300 emberünk.

Először csak mi is figyeltük, hogy mit adnak elő a többiek (dráma, tánc, bizonyságokat), aztán úgy voltam vele, hogy ne lézengjünk már, azért jöttünk ki, hogy az emberekkel beszélgessünk! Így odamentem az egyik táblánkhoz, ahol egyre többen bámészkodtak. Megszólítottuk az embereket. Egyszer csak odajött egy kigyúrt huszonéves srác, az utolsó slukkokat szívta a cigijéből, mondta, hogy gondolkodik a kérdésén. Közben elkezdtem vele beszélgetni. Beszélgettünk, hogy ő hogyan látja az egész kereszténységet. Lerajzoltam az ábrát neki, és folyamatosan bólogatott. Kérdezte mit kell tennie ahhoz, hogy Istenhez visszakerüljön, és én hogyan tapasztaltam meg az ő létezését, gondolkodását. Elmondtam neki 1-2 bizonyságomat, amiket az életem során átéltem, közben figyeltem a szemét. Egyszer csak elkezdett csillogni, nem azt mondom, hogy könnyek jelentek meg benne, csak láttam hogy más mint eddig, egyszerűen láttam, hogy Isten megérintette. Akkor megkérdeztem a srácot, hogy megadna-e valami elérhetőséget, meg hogy eljönne-e a Dürerbe. Elkezdett gondolkodni, hogy melyik troli megy arra; tényleg érdekelte! Végülis nem akart megadni semmit, így én felírtam neki a helyszínt és az időpontot. Kérdezte, hogy kint leszünk-e holnap, de sajnálattal mondtam, hogy csak aznap vagyunk ott utoljára. Majd megjegyezte, hogy a tértől kb. 5 percre lakik, és úgy gondolja, hogy nem véletlen, hogy pont aznap, pont akkor ott járt. Én pedig csak bólogattam, és mosolyogva mondtam neki, hogy Isten terve tele van meglepetésekkel és tuti, hogy nem véletlen, hogy odajött és találkoztunk! Megköszönt mindent, majd továbbsétált, én pedig magamban imádkoztam azért, hogy lépjen, forduljon Istenhez. Később rájöttem, hogy kicsit buta voltam, mert legalább én megadhattam volna valami elérhetőséget, ha már ő nem akart. De azóta is imádkozom érte, és hiszem, hogy keresni fogja akár a gyülit, akár a Christeens-t, de legfőképpen Istent!
A srác után ismét két fiatallal beszélgettem, egy hölggyel és egy férfival. Nem magyarul beszéltek, először azt hittem teljesen külföldiek. Aztán kiderült, hogy a nő nem beszél magyarul, de a srác folyamatosan fordított neki (nem tudom milyen nyelvre), - hihetetlen, hogy Isten milyen utakat talál ahhoz, hogy megosszuk az ő üzenetét! :) Szóval elkezdtem velük beszélgetni, de először nem igazán értették, hogy mit akarok, így elkezdtem nekik lerajzolni az ábrát. A srác folyamatosan fordított, aztán egyszer odalépett egy részeges alak hozzánk és cigit kért. Mondtuk, hogy nem dohányzunk, de nem igazán akart lelépni, hanem enyhén belénk kötött. A lány már hátrált és menni akart, de szerencsére a srác ura volt a helyzetnek és higgadtan megbeszélték mi a szitu, így hála Istennek végighallgattak és nem menekültek el. Mikor elmondtam mindent amit szerettem volna, akkor megkérdeztem, hogy milyen nemzetiségűek. Mondta a srác, hogy ő erdélyi a lány pedig török, de amúgy Németországban élnek. Értették, hogy miről beszélek, de nem igazán fogadták el. A lány buddhista volt, szóval ő teljesen más elveket vall, ha a hitről és Istenről van szó. Azért hiszem, hogy legalább elgondolkodnak azon, amiket hallottak tőlem. Az este folyamán még beszélgettem 1-2 emberrel, de utána már mennünk kellett, mert sötétedett. Összeszedtük a csoportunkat és ahogy sétáltunk visszafelé, úgy az egyik bárból rohant utánunk egy srác, hogy kik vagyunk, meg hallott arról, hogy előadtunk valami táncot a téren. Erre amíg a lámpánál várakoztunk, addig adtunk neki egy meghívót a Düreres eseményre, és 2 mondatban elmondták, hogy kik vagyunk. Lehet, hogy pont ő volt az, akinek a legnagyobb szüksége van Istenre, nem tudhatjuk.

Este a buszban folytatva az előző estét dicsőítettünk és hálát adtunk mindazokért a dolgokért, amit aznap, illetve az egész nap alatt kaptunk. Csodák történtek, és Istent használt minket. Olyan jó volt megtapasztalni az ő védelmét, szeretetét és azt, hogy a hitünk valóra válik! Amikor visszaértünk a táborba egy bizonyságtevős-dicsőítős alkalmon vettünk részt, és olyan jó volt hallani, hogy a tinik arról beszélnek, hogy milyen áldásokat, szabadulásokat és gyógyításokat éltek át szombaton, és az egész héten.

Elérkezett 2012. augusztus 19.-e, a 2012-es ChrisTeens tábor utolsó napja! Reggel volt még egy szokásos megbeszélős-imádkozos alkalmunk vezetőknek, majd csoportfotózás (hajjaj). Kíváncsian várom, hogy mindenki milyen vidám arcot vágott az utolsó nap reggel 8 óra előtt. Majd következett az a bizonyos hosszú, vidám és egyben szomorú táborzáró alkalom, és az utolsó csoportfoglalkozás. Mivel a kis csoportunk már két fővel kevesebb volt, így először megírtuk a levelet magunknak, a kérdőívet kitöltöttük és beszélgettünk, illetve imádkoztam értük. Vége volt. 1,5 órám maradt arra, hogy ebédeljek, összepakoljam a cuccaimat, kitakarítsuk a tantermet és összeszedjem az Ez az a nap-os molinókat. Miután mindez megtörtént vártam, hogy értem jöjjenek, igazából már nem is lett volna erőm egyedül hazajönni, főleg annyi cuccal.

253890_459176107450157_1919956537_n.jpg

Hogy mit is jelentett számomra ez az augusztusi 9 nap? Életem egyik legnagyobb kihívását! Kihívást, mely miatt tele voltam félelemmel, bátortalansággal, és talán még egy kis hitetlenség is beférkőzött a szívembe. Rengeteg korlátot és gátlást éreztem magamban, melyeket szépen lassan feloldott bennem Isten, és elkezdett formálni és kibontani. Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amit előtte még sosem és ez még jobban megerősített a hitemben és a hozzá való ragaszkodásomban. Öröm volt megtapasztalni és látni, hogy Isten használ nem csak a csoportomban, hanem az utcán is. A tábor előtt voltak elképzeléseim, hogy kikkel fogok beszélni vagy kikkel leszek jóban, milyen lesz a tábor hangulata. És erre is rácáfolt Isten, teljesen felülmúlta az én elképzeléseimet és terveimet. Olyan jó, hogy kézenfogva vezet az úton és nem engedi, hogy elvigyenek az emberi érzéseim és indulataim. Bár nem mondom, hogy teljes volt a fejlődést, mert pl.: sokkal több embert is megismerhettem volna, de igazából jó volt ez így. Hiszem, hogy ebben is változni fogok, hogy nem leszek első alkalomra ennyire zárkózott és elfogadnak ilyen egyszerű lánynak, amilyen vagyok. És jelentem, nem haltam éhen! Mindig ettem valamit, egyedül egy vacsorát hagytam ki - amikor kolbász volt, de a többiek visszajelzéséből ezt igazából nem is sajnálom. Szóval visszatérve hiszem, hogy ez az építkezés és folyamat tovább folytatódik az életemben.

A csoportfoglalkozások szerintem elsőre jól sikerültek, annak ellenére, hogy döcögősen indult. Igyekeztem személyessé tenni egy-egy bizonysággal, vagy azzal, hogy külön leültem a tagokkal beszélgetni, kajálni, imádkozni értük. Remélem ők is tudtak bátorodni ez által és azokat a dolgokat, amiket a táborban átéltek és megtapasztaltak, azokat nem felejtik el, és visszagondolva rájuk további erőt merítenek a hétköznapokban.

És hogy milyennek is láttam a ChrisTeens tábort? Csúcsszupernek! Először kicsit megrémültem, mikor láttam, hogy milyen szigorú rendszer alapján megy az egész, de aztán rájöttem, hogy szükség van rá. Szükség volt határidőkre - hogy időben elkészítsem amit rám bíztak; szabályokra - hogy a tinik tudják mi a helyes és mihez kell tartaniuk magukat; takarodóra - hogy ki tudjuk (vagy legalábbis kipróbáljuk) pihenni magunkat; őrökre - hogy mindenki időben ágyba kerüljön (hálát adok értük :D); vezetőkre - akik ezt az egészet eltervezték és kivitelezték; és legfőképpen Istenre, aki megáldotta ezt az egész tábort és megtisztelt a jelenlétével. Meg persze volt még rengeteg egyéb program, dolog, ami további plusz volt, csak ezek közül néhány: játékok, sport, csendesség, teaházi színdarab, 3M hirdetések, extra táncprodukciók, reggeli gondolatébresztők, nevetések, ölelések, őszinte szavak, bátorítások, egy-egy mosoly, egyszóval minden. Egyszerűen HÁLA van bennem, hogy megismertem Őket vagyis Titeket, és hogy veletek együtt szolgálhattam! Bátorításként az egyik kedvenc igeversemet osztom meg, illetve néhány életképet (sok-sok továbbit a CT facebook oldalán, vagy a honlapon találtok):

"ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért." (Filippi 3:14)

428794_10151036460538581_612955882_n.jpg

309168_10151037851183581_789443489_n.jpg

394191_10151040534218581_660695758_n.jpg

284887_10151040564213581_452941349_n.jpg

normal_10751935001345533625.jpg

normal_10614070001345535078.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: beszámoló hit tábor tinik érzések élmények bizonyság evangélizáció csoportvezetés Isten ChrisTeens


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalcsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr124722370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.