hajnalcsillag

A mindennapjaim és amikor az életem elvont pillanatait élem meg.

Utolsó kommentek

  • hajnalicsillag: @Kata Oross: szia! igen felhasználhatod, de a végére írd oda, hogy részlet - és a nevemet (Tóth Sz... (2013.08.01. 13:15) Kari Jobe - Where I Find You
  • Kata Oross: Nagyon szeretem Karit és a dalait. Meg szeretném kérdezni, hogy használhatom-e ezt a szöveget, job... (2013.08.01. 10:09) Kari Jobe - Where I Find You
  • viteez: ez így van, csak nehéz megtalálni a középutat a visszahúzódó, egészséges, és nyomulós között ;) (2013.05.13. 21:47) első látás után randi.
  • hajnalicsillag: @viteez: ezt értem és egyetértek, de attól, hogy valakinek van férje/ felesége van, attól még korá... (2013.05.13. 21:09) első látás után randi.
  • viteez: @hajnalicsillag: ha a keresztyén értékrend alapján indulunk el, akkor csak egy házasság van és nin... (2013.05.13. 18:33) első látás után randi.
  • Utolsó 20

Címkék

Címkefelhő

2010.12.31. 01:24 hajnalicsillag

évvégi összegzés.

Újra eltelt ez a 12 hónap, mely zsúfolásig tele volt élményekkel, érzésekkel, felejthetetlen pillanatokkal, emberekkel, és mindennel, ami különlegessé tesz egy napot.

Sajnos visszafelé nem tudom megnézni a statisztikámat, hogy idén mennyien olvastatok, de a lájkokat meg a kommenteket nézve biztosan vagytok egy páran, és ennek örülök. :)
Idén folytatódott a naplózott beszélgetések legemlékezetesebb vagy legmegdöbbentöbb mondatainak a közzététele, ami a visszajelzésekből ítélbe sokszor mosolyt csalt az arcotokra. Nem tudom, hogy lesz-e folytatása, egyelőre nem tervezem.
Ami előrelépés talán, hogy majdnem minden héten volt minimum 1 bejegyzés. Igyekszem ezt a tendenciát jövőre is folytatni, többet írni, és megosztani mindenféle jó dolgot.
Már nem mindenre emlékszem, hogy mikről írtam, de talán az év vége felé több személyes jellegű téma előjött. Nem mertem/ tudtam leírni mindent ami foglalkoztatott, de talán idővel sikerül.

Az évről alkotott zenei élményeimet kifejtettem Krosskulton, így ezt nem is boncolgatnám.

Nehéz volt ez az év érzelmileg; ugymond kicsit harcolós. Március-április környéként derült ki, hogy anyukámat meg kell műteni, különben meghalhat. A hír eléggé durván érintett, hihetlennek tűnt a szituáció. Ezután érkezett az év egyik legnehezebb időszaka. Nem mutathattam ki, hogy mennyire elfélemlített ez az egész, hiszen bátorítónak kellett tűnnöm. Egy hónap után kórházba került pont akkor, amikor tesóm is külföldön volt, így itthon is nekem kellett helyt állnom. Először nem is mertem bemenni hozzá, de utána majdnem minden nap bementem meglátogatni. Hiányzott. Volt hogy csak beültem és fogtam a kezét amíg aludt, néha beszéltem neki. Nagyon megrémültem, amikor láttam hogy milyen "tehetlen", és segítségre szorul még ahhoz is, ha csak inni akar. De hála Istennek meggyógyult, egészséges és semmi baja! :)

Ekkortájt ismertem meg egy fiút, aki elég sok érzelmet hozott az életembe. Egy ideig azt hittem, hogy különös szerepe lesz a jövőmben, de aztán máshogy alakult minden. Nagyon sokat beszélgettünk, hajnalokig, és egyszer volt egy randink. Szerintem mindig is mosolyogva fogok rá visszagondolni, akárhogy is alakult ez az egész. Nem szoktam már visszaolvasni azokat a kedves sorokat amiket írt nekem, nem azért, mert valami rossz emlék jutna eszembe, csupán van amit nem kell felkavarni. Jó ez így, barátok lettünk. Én örülök neki, hogy megismertük egymást, nem bántam meg semmit, tudom hogy ez volt a helyes döntés.

A nyaramban nem volt túl sok különlegesség, dolgoztam, fesztiváloztam, találkoztam sok baráttal, régen látott ismerős arcokkal és ez tök jó volt. Új embereket is megismertem, és talán ha mondhatom, akkor nőtt is útközben egy kicsit az önbizalmam. Bátrabban nyíltam meg ismeretlenek felé. Volt pár (konkrétan 5 esküvő), amelyekről sikerült sok jó, és néhány rossz emléket is begyűjteni. Azért örülök mindegyik házasságkötésnek!

Ahogy viszont haladtunk az időben jöttek a problémák, nehézségek. A sulihoz, és legfőképpen az osztálytársakhoz kettős érzéssel álltam oda, mivel tudtam: az előző év lezárása nem éppen a legvidámabb volt. Az első pár hét nehéz is volt, minden nap csak azt vártam már, hogy vége legyen az egésznek és hazamehessek, hogy ne érjen több antiszociális pillanat. Nem akartam az osztályban lenni, nem akartam az iskolában lenni. Aztán valahogy sikerült túllendülni a holtponton és mára már egészen normális a viszonyom a többiekkel. Nem azt mondom, hogy vannak barátaim, de ha úgy van, akkor tudunk váltani pár mondatot, tudunk egymásnak segíteni.
Ősszel megbetegedtem. Azt hiszem a stressz miatt is, túl nagy (volt?) bennem a megfelelési vágy, talán ez is közrejátszott. Egyik napról a másikra rosszul lettem (fájt a hasam, nem volt étvágyam), ráadásul az arcom is begyulladt. Nem tudom miért, de tök rossz érzés volt. Orvoshoz nem akartam menni, mert rossz élményeim vannak, mindig kórházba akartak küldeni valamiért. Végül rávettem magam, aminek később sem láttam értelmét, mert csak időszakosan lettem jobban. Rá 1-2 héttel visszatért ez, csak sokkal durvábban. A suliból nem akartam kiesni, mert elég sűrű időszak jött, ráadásul elvállaltam a bábozást is, és ott sem akartam cserbenhagyni a többieket. Minden napot majdnem egy lelki terrorként éltem meg, újra és újra rá kellett vennem magam arra, hogy elmenjek iskolába, emberek közé. Egyébként sincs túl sok önbizalmam, ez meg -5000-re tette, hogy látható jelei voltak, hogy valami nincs rendben bennem. Az emberek furán lebámultak, mintha én tehetnék arról, hogy nem szép az arcom, közbe semmit nem tehettem. Anya azzal vigasztalt, hogy Isten ettől szeret és ő nem így lát. De nem vigasztalt, mivel emberek között élek... Egyik nap már nagyon a depresszió felé sodrottam, reggel ugyanúgy felkeltem, készülődtem, a tükörben néztem, és mondtam, hogy nem. Nem vagyok így képes iskolába, vagy bárhová menni, itthon akarok maradni. Anyának szóltam, mondtam jólvan, akkor ma elmegyünk egy másik orvoshoz. Elmentünk a szomszéd faluba, fogadott a doki, meg sem vizsgált, megállapította, hogy biztos valami tinédzser kori bőrprobléma (valószínű 20 évesen), felírta a legerősebb antibiotikumot. Anyukám meg elszólta magát, hogy már emberek közé sem akarok menni. Erre a doki: ne foglalkozzak másokkal. Majdnem visszaszóltam neki, hogy kössz mondom nem te jársz olyan fejjel, hogy bámulnak az emberek olyanért, amiről nem tehetsz. Eljöttünk, anya még bement a boltba, én meg addig a kocsiban ültem és nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Csak azok a szavak keringtek a fejemben amit az orvos mondott, közben láttam magam, és teljesen lehetetlennek éreztem a helyzetet. Anya előtt nem mutathattam, hogy sírtam, mert azzal csak őt is elszomorítottam volna. Hazaértünk, átöltöztem és lefeküdni készültem, gondoltam alszok egyet, aztán meglátjuk mi lesz. Aztán bejött apa, hogy mi volt, én meg nem tudtam válaszolni, mert a sírás fojtogatott, és egyszer csak kitörtem magamból, nem bírtam tovább, csak sírtam és sírtam. Anya próbált vigasztalni, mondta hogy felhívják apa unokatestvérét, hogy megtud-e vizsgálni. Apa felhívta, pihentem egy kicsit és elvitt hozzá (ő egyébként belgyógyász). Várni kellett majdnem 2 órát, aztán sorra kerültünk és ő megvizsgált normálisan. Adott beutalókat, meg felírt gyógyszereket. Az egyiket amit a gyulladásra adott, azt 12 napig kellett szednem, de úgy hogy meg volt adva hány óra szünetnek kell lenni előtte/ utána. De betartottam és már másnapra szebb lett az arcom, és pár nap múlva mondhatni szebb volt mint előtte (lol :D). Még egy hónapot kellett várni majdnem az ultrahangra, addig sokszor rosszul voltam, volt hogy minden nap fájt a hasam, ráadásul az orrvérzésem is előjött. De nem tartottam magam betegnek. Mert nem is voltam az! Isten meggyógyított mire mentem a vizsgálatra és nem találtak semmit, még a vérképem is "jó" volt, pedig azt rögtön az első nap csináltattam, ahogy kaptam a beutalót. Szóval ez is ilyen nagy harc volt, sokszor elkeseredtem és sok minden megfordult a fejemben, de visszakaptam az erőm, és sajnálom, hogy nem bíztam 100%-ig a gyógyulásban. :/ Újra megtapasztaltam, hogy ott érnek a támadások,ahol a leggyengébb vagy. És hogy miért írtam le ezt most? Hogy lásd én is ember vagyok, és attól hogy optimista vagyok és általában jókedvű, annak ellenére számomra sem könnyű és hepi minden, de mindig fel lehet állni!
A tavalyi gyengeségem talán éppen az emberi kapcsolatok voltak. Hagytam sokat megromlani és ezt sajnálom. Idén próbáltam jobban odafigyelni ezekre, ha úgy éreztem, hogy valakivel romlik a kapcsolatom, akkor kerestem őt, nem hagytam, hogy elvesszen a barátságunk akár. És ez most így lehet egosan hangzik, de jó volt megtapasztalni, hogy sok barátom van, vagy úgymond "haverok", akikre számíthatok, vagy jól elvagyunk. Ennek ellenére mégis akadt idén 1-2 ember, akitől eltávolodtam. Persze benne van, hogy az én hibám miatt is, de szerintem az nem normális, hogyha valakinek lesz barátja/ barátnője, akkor attól a pillanattól elfelejtkezik másokról. Ezt sajnálom.
Viszont csomó embert megismertem, akik a szívem csücskei lettek: Zsotya, Toma, Bea, Bence, Emília, Vid, meg persze a többiek. Örülök, hogy megismertelek titeket idén, és szeretlek titeket! :)
És hogy mi változott még bennem az idén? Úgy érzem bölcsebb lettem, érettebben gondolkozok pár dologban. Ha döntenem kell valamiben, akkor tudok érveket és ellenérveket felállítani. Jobb lett az értékítéletem, el tudom dönteni, hogy mi jó és mi rossz számomra. Ha van ilyen, akkor talán még pozitívabban állok hozzá a dolgokhoz, próbálok másokat is bíztatni, optimizmusra nevelni (ami nem könnyű). Megtanultam értékelni a kis dolgokat is, örülni akár 1-1 hozzám intézett kedves szónak, gesztusnak. Idén újra és újra rácsodálkoztam arra, hogy milyen szép amit Isten teremtett, gondolok itt a tájra, vagy amikor a hulló csillagokat néztem, hogy mennyire jól kitalált mindent. :) Ezen kívül talán ami a legfontosabb úgy érzem, hogy megerősödtem a hitemben. Sokkal könnyebben élem meg a hétköznapjaimat, erős sziklán állok, tudom mi a dolgom és merre megyek! :)
 

Hogy mik a jövőbeli terveim? Valahogy 2011-re nem nagyon tervezek. Befejezem az iskolát, aztán ha minden jól megy, akkor Pesten tanulok tovább újságírást, mert az érdekel. Ezen kívül szeretnék az emberek életében egy érték lenni úgymond, szeretnék hatással lenni rájuk. Szeretném ha mindenki átélné azokat  a jó a dolgokat, amit én is minden nap tapasztalok. Ha megtanulnának az emberek feltétel nélkül szeretni, apró dolgoknak örülni, pozitívan gondolkodni, ha értékes életet élnének. Remélem tudok majd ebben segíteni.

Tehát Mindenkinek kívánok egy boldog, vidám, örömteli és szeretetben gazdag pillanatokban bővelkedő, és persze nem utolsó sorban áldásos évet! :) Remélem jövőre is találkozunk, úgy is, meg olvasóként is! :)
 

4 komment

Címkék: történet beszámoló egészség iskola érzések személyiség évvége


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalcsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr842549677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Beaa 2011.01.01. 13:39:22

Mi is örülünk hogy megismertünk Szilvi! :) :)
és mi is szeretünk!! :D
Biztos vagyok benne hogy ezt nyugodtan írhatom a többiek nevében is (:

Jó volt ez a kis év végi összefoglaló =)

(amúgy képzeld tegnap,azaz ma hajnalban azt álmodtam hogy találkoztunk =D
kicsit vicces volt mert bemutatkoztunk és kezet fogtunk,mintha valami üzleti tárgyalás lenne :D de találkozunk is majd a jövőben,szerintem,csak idő kérdése :)

Boldog Új Évet!! =)

hajnalicsillag · http://hajnalcsillag.blog.hu/ 2011.01.01. 15:38:04

@Beaa: köszi! :)

wow, remélem tényleg minél előbb találkozunk! Neked is áldott, boldog új évet! :)

nemethmili 2011.01.02. 23:46:32

Nagyon tetszik az összegzésed!!!!

hajnalicsillag · http://hajnalcsillag.blog.hu/ 2011.01.03. 08:07:30

@nemethmili: ah, tudtam hogy kihagytam valakit akit idén ismertem meg és örülök neki! :/ Szóval javítva! :) és köszönöm, örülök hogy tetszik! ;)