hajnalcsillag

Sosem hallottam még Pilismarótról, nem is tudtam hogy hol van, mindaddig a szombati napig, amikor is oda kerültem mint önkéntes.

Bár közvetlenül nem érintett a dunai árvíz, mégis úgy gondoltam, hogy segítenem kell. Bár iskolai éveim alatt hat éve töltöttem Vácon, mégsem vitt rá a lélek, hogy egyedül oda kimenjek. Így aztán mikor jött a lehetőséget, hogy a faluból szerveződve mennénk, így nővéremmel jelentkeztünk.
A faluból a polgármester hirdette meg az egészet, és három kocsival mentünk egy szombati reggelen. Vácon találkoztunk a többi nógrád megyeivel, akik a szomszédos falukból, városokból érkeztek. Reggel a találkozónál szembesültünk a helyzettel, hogy Pilismaróton állítólagos gátszakadás történt, így mindenkit átvezényeltek oda. Így mi is beülve egy kisbuszba folytattuk tovább az utunkat. Mivel a megemelkedett Duna miatt a kompokat már napok óta nem használták, így körbe kellett mennünk a Megyeri-hídon, majd pedig be Szentendrére, stb. Mivel a faluhoz vezető utat lezárták, így csak az erdőn keresztül lehetett megközelíteni a prérin található gátat. Szóval felmentünk a Pilisbe, ahol buszoztunk egy jót (majdnem Dobogókőre is felmentünk), majd 2 óra utazás után megérkeztünk a gáthoz.
Rengetegen voltak már kint akkor is, több százan érkeztek Nógrád megyéből, és a környező megyékből. Először haza akartak minket küldeni, azzal az indokkal, hogy már így is túl sokan vannak, és hogy ma már biztosan senki nem mehet a gát közelében. Még szerencse, hogy ott volt néhány megyei képviselő, akik rögtön elkezdtek intézkedni, mi pedig addig próbáltunk árnyékba vonulni, hiszen akkor volt az egyik legmelegebb nyári nap. Hosszas húzavona után végül beengedtek minket a gáthoz. Az egész olyan volt, mintha valami katonai támaszponton lennénk. Igaz, a vízből semmit nem láttunk a több méteres gát miatt, de az aljánál már rendesen szivárgott. Ott nem pár csepp víz volt, hanem rendesen folyt a sár, és már abba rakták a megtöltött zsákokat. Kb. 5 perce dolgozhattunk a gát mellett, amikor jött az a döntéshozó ember, aki mindenért felel, és kijelentette, hogy a gát már annyira megsérült, hogy bármikor átszakadhat, ezért mindenkinek el kell hagynia a védelmi területet.
Kint álltunk és vártunk, hogy mi lesz. Nem öt percet, nem tíz percet, hanem félórákat. Ott voltunk több százan, azért mentünk, hogy segítsünk és teljesen tehetetlennek voltunk, feleslegesnek éreztük magunkat. Úgy voltunk, hogy akkor inkább mehettünk volna Nagymarosra vagy máshova, ahová tényleg kell a segítség. Miközben a neveinket egyenként regisztrálták és zsíros kenyérrel valamint nápolyival kínáltak, aközben a tűzoltók, katonák, rendőrök és a katasztrófavédelem emberei beöltöztek védőfelszerelésbe, mert ők bementek a gáthoz. Kijelentették, hogy csak az tartózkodhat a gát közvetlen közelében, akin van mentőmellény. (A tömeg között egy kósza hír is felröppent, hogy mi is kapunk mentőmellény és úgy visszamehetünk dolgozni, de ez elég abszurd lett volna, ha a civileket használják fel ilyen veszélyes helyzetben a gátépítésre. Már csak azért is, mert a gáttól néhány méterre a nyaralók beton- és vaskerítése emelkedett.)
Vártunk, miközben felettünk rendőrségi helikopter körözött, a földön pedig tv-sek és újságírósok készítették a napi híranyagukat. Azt vették fel, ahogy a romák dolgoznak (pakolják a homokzsákokat a teherautókról leborított homokkupacokból), miközben mi semmittevően várunk... Aztán végül mondták, hogy ha mást nem is tudunk csinálni, legalább a homokot zsákoljuk be, amit bevisznek a gáthoz, amit a búvárok és a katasztrófavédelem emberei beépítenek. Ott volt több száz ember, akikkel láncot alkotva hamar több méter magas homokzsákkupacokat építettünk. Mi is a megtöltött zsákokat adogattuk. Fel voltunk készülve a munkára (gumicsizma meg minden), nem hat meg egy kis fizikai munka.
A helyiek nagyon kedvesek voltak, hoztak szendvicseket, raklap számra az ásványvizet, nápolyit, teát, kávét kínáltak, később palacsintát(!!) is hoztak. Bár olyan meleg volt, hogy csak vizet bírtam inni, muszáj volt enni is, nehogy rosszul legyünk. Az önkéntesek között már többször elterjedt, hogy Orbán Viktor is kilátogat a gáthoz. Akkor már kint voltak a tv csatornák is, bár őket utána kiküldték. Aztán jöttek a fekete, sötétített ablakos luxuskocsik, benne a miniszterelnök, meg még kitudja ki. Először bement a gáthoz és a hihetetlen nagy szakértelmével megvizsgálta, majd a vele érkező tv-s pedig felvette, ahogy kiadja a parancsot, és elmondja a szlogenét: "gátat soha fel nem adunk!" Ezután az önkéntesekhez jött (mindenki egyből felpattant és köré gyűlt - hiába, nem minden nap találkozik az ember országunk miniszterelnökével testközelben), néhányukkal kezet fogott (velem sajnos nem), majd pedig kocsiba ült, és az ablakból integetve minden jót kívánt.
Miután a lehető legtöbb és szinte az összes homok zsákokba került, elkezdték behordani a gáthoz egy kis kocsival, amire kb. 60 zsák fért rá. Gyorsan haladtunk... Aztán rájöttek az okosok - amit a civilek már régóta mondogattak, hogy láncot kéne alkotni és akkor több zsák juthatna be egyszerre. Így több tucat roma bement, kint pedig láncot alkotva az emberek a markolóra dobálták a zsákokat, ami aztán beborította a nagy teherautóra a kanalában lévő anyagot. Ez mind szép és jó volt, gyorsan is haladtunk. Csak éppen az volt a baj, hogy a zsákok össze-vissza egymásra voltak dobálva és úgy kellett kiráncigálni egyiket a másik alól. Ami pedig mégjobban lassította a folyamatot, hogy voltak olyan emberek, akik nem tudtak háromig számolni (ugyanis ennyi lapáttal kellett homokot rakni a zsákokba), és félig(!) telerakták a zsákokat. Mondanom sem kell, hogy a nedves homok tömege még nagyobb, nekem pedig egy-egy zsák továbbadásánál majd kiszakadt a karom, és nem, nem azért, mert gyenge lennék, vagy nem szoktam 10 kilónál nehezebb dolgokat felemelni... Olyan szinten meghúzódtak a karjaimban az izmok, hogy másnap nem tudtam felemelni a kezem. De a férfiak meg a fiúk rendesek voltak, mindig mondták, hogy felváltanak meg pihenjünk, de hát nem azért mentünk oda. Azért rendesen elfáradtam estig.
A kezdeti szervezetlenség és tanácstalanság ellenére hangulatilag elég jól telt a nap. A romákkal is jól össze tudtunk dolgozni, nem számít, hogy ki mellett állsz, kinek segítesz, kivel fogsz össze. Minden tiszteletem ezen felül azoké a búvároké, katasztrofavédelmiseké, rendőröké, katonáké, akik nyakig beöltözve dolgoztak a gát mellett, illetve a vízben, úgy, hogy fél napig ki sem jöttek enni, inni, pihenni. Miután összeszedtük a mi kisbuszunknak a csapatát este fél 7 körül hazafelé indultunk. Igaz, hogy Esztergomnál kötöttünk ki (ahol le volt zárva az út, és vissza kellett menni Pilisre), és hogy annyira fájt a fejem, hogy azt hittem ott helyben a buszban kidobom a taccsot (lehet enyhe napszúrást kaptam), de legalább össze tudtunk fogni és segíteni tudtunk az embereknek, az embereken. Ez a nap pedig eddig nem tapasztalt élményeket adott. Nem csak az önkéntességről, hanem arról, hogy milyen egy veszélyhelyzet, amikor politikusok civilként viselkednek, amikor az egyenruhások mentenek, amikor helikopter köröz feletted, a földön pedig melletted mindenféle hajókat, mentőfelszereléseket, kutyákat hoznak a felderítésre, miközben te tudatlanul ott állsz és nem tudod mi történik. Élménynek és összefogásnak hihetetlen megtapasztalás volt, de senkinek nem kívánom, hogy a jövőben ilyen események és veszélyhelyzet miatt kelljen lapátot és zsákot ragadnia.