hajnalcsillag

Más szó nem jutott eszembe, ami igazán kifejezhetné azt, ami az elmúlt hónapokban történt a falunkban, az ismerőseink körében. Kb. nyár óta (tudom, durva szó ebben az esetben), de hullanak el az emberek. Több 50 körüli ember meghalt a faluban, volt akit közelebbről ismertem, volt akit csak névről, mégis a legtöbb haláleset megdöbbentett.

Az egyik ilyen volt a szomszédunk halála is. Őt mindenki csak úgy ismerte: "az óvónő". Mikor még én voltam óvodás, már akkor is ott dolgozott, nagyon szerette a gyerekeket. Azóta az intézmény vezetője lett, rengeteget tett mind értük, mind pedig a faluért. Mindenki szerette. Mindig mikor jöttem haza és kint volt - épp a kertet igazgatta vagy bármi - akkor kiabált nekem, hogy: szia Szilvi! Hogy vagy? Iskolából jössz? Mindig csak elmosolyodtam és örömmel válaszoltam neki. Hiába voltak közöttünk évtizedek, ahogy felnőttem megmaradt a jó kapcsolatunk, tegeztem, bármilyen segítségre volt szükségem átmehettem hozzá. Emlékszem, mikor még kérdéses volt az egyetem, akkor is biztatott, hogy menjek, csinálni kell, bátorított mindig. Mondjuk nővérem többet járt át hozzá, bizalmasabb viszonyban voltak, de ettől mi, az egész család szerettük őt. Aztán a nyár végén beteges lett, végül kórházba került. Hirtelen történt minden. Már bent volt több mint egy hete, anya beszélt is vele telefonon, és akkor megjegyezte, hogy: csak nehogy meghaljon! Én meg hessegettem a gondolatot is, nehogy már ő, pont ő, aki olyan életvidám és minden rendben volt vele. Pont talált magának egy társat, nyáron nyaralni is voltak, jól megvoltak; végre e téren is boldog volt. Erre egyik vasárnap reggel arra ébredek: meghalt a Marika! A döbbenettől szólni sem tudtam. Nem vártam. De hát ilyet ki vár?! Lassan teltek a napok, elérkezett a temetése. (Mindeközben pár napra rá meghalt egyik volt osztálytársam apukája - ő is falubeli volt és fiatal. Hihetetlen volt az is, jó ember volt, jókedvű. Apummal sok évig dolgozott együtt, jó viszonyban voltunk. Erre egyik reggel egy baleset és vége mindennek.) Szóval eltelt pár nap, és elérkezett a temetés. Nem szeretem az ilyen fajta megemlékezéseket (?), ha lehet kikerülöm. Persze van, amikor nem lehet, pont ebben az esetben. Az egész gyászszertartás szép és megható volt, rengeteg jöttek el a szomszédos falvakból is. Pedagógusok, óvonők, iskolai dolgozok nagyobb csoportja egy ismert énekkel búcsúztatta őt. Fájt mindenkinek, de legfőképpen a szüleinek. Marikának épp azokban a napokban született meg az egyik unokája, legjobb esetben is csak képről láthatta. Mikor vége volt a temetése részvétet kívántunk a családtagoknak. Mikor az anyukájához értünk annyit mondott: ugye nektek is fog hiányozni? nagyon szeretett titeket! Remegő hangon válaszoltam, hogy igen, de majdnem elbőgtem magam. Pedig ilyenkor nagyon tartom magam, nem szeretném, ha sírni látnának.
Azóta eltelt pár hónap, kizöldült minden, de a szomszéd ház kapuja lelakatolva. Nincs aki a virágokat igazgassa, aki vidáman odakiáltson nekem mikor hazafelé tartok, aki átjön néha beszélgetni, megtudni mi történt velünk, aki további jó emlékeket idézzem fel bennem a gyerekkoromból. Meghalt.

Rá pár hónappal, azt hiszem ősszel meghalt az egyik rokonunk. Idős néni volt, majdnem egy utcában laktunk. Ő is sok mindent átélt már, talán ez erősítette meg idáig. Az utolsó napjaiban otthon feküdt és ápolták, nem lett volna értelme kórházba vinni. Mamám szerette volna őt meglátogatni, így anyukám elkísérte őt. Mikor hazajött, elmesélte, hogy bár a néni kómában volt, mamám beszélt hozzá, megsimogatta az arcát. Elképzelem. Biztosan fájt neki is, mikor meghalt, hiszen hiába volt idősebb, imaházban mindig beszélgettek, rokonok is voltak, és még csak belegondolni is rossz milyen lehet, mikor mindenki veled egykorú, sőt nálad fiatalabbak meghalnak. Rémisztő. Az ő temetése is egy kötelező esemény volt az életemben, sok is volt a rokon meg minden. Az ő esetében az a megnyugtató, hogy egyrészt a családjának és könnyebb, másrészt már jó helyen van! :)

Végül még egy halálesetet említenék meg, ami a legfrissebb. Múlt héten egyik nap azzal rontott be anyukám a szobámba, hogy meghalt a Kriszti! Hirtelen azt sem tudtam kicsoda-micsoda, hogy mi. 36 éves volt, életvidám fiatal nő. Ő nem itt lakott, de sokszor itt volt hétvégente, vagy akár hétközben, ünnepekkor. Ő volt a szomszéd barátnője. Már több éve tartott a kapcsolatuk, mindenkit ismert szinte a faluban is, jó viszonyban volt mindenkivel. Szeretett dolgozni, de társasági ember is volt egyben. Egy időben itt is lakott. Varrónő volt és itt voltak a gépei. Emlékszem jó pár éve (talán 10-12), még az egyik babámmal és elhasznált pulcsival mentem át, hogy varrjon rá neki felsőt belőle. Készségesen segített, pedig nagyon aprólékos és idegesítő munka lehet, de ő pár perc alatt megoldotta. :) Bátran beszélgetett mindenkivel, szeretett itt lenni. Egyik nap volt a temetése, sokan elmentek rá. Tegnap hallottam a szomszéd anyukáját telefonálni, valakivel pont róla beszélt és sírt. Nem is hallgattam, mert nem bírtam. Hihetetlen ez is. Elég egy betegség és pár nap múlva már a koporsóban vagy az égetőben fekszik valaki.

Szomorú ez az egész. Nem szeretem a halált, nem szeretem a temetéseket. Tudom, hogy az élet rendje, de akkor is. Olyan mintha egy fekete felhő szállt volna fölénk, amiből néha-néha (mostanában elég sűrűn) lecsap egy villám, és kész vége. Tényleg ennyi az élet. Bárkivel, bármikor megtörténhet. Nem is igazán a hiányérzetük a mérvadó (bár az is), hanem az a tudat, hogy talán (valószínűleg?) rossz helyre kerültek.