hajnalcsillag

Ma reggel amikor vártam a buszmegállóban, akkor jött egy fiatal anyuka a kislányával, aki down-kóros (azt hiszem). A kb. kisiskolás korú lány már messziről lelkesen köszönt a buszmegállóban állóknak, hogy: "Sziasztok!"
Két ember várakozott még rajtam kívül, őket ismerte, engem nem. Mikor felléptek a padkára, akkor rám nézett és hangosan kiáltott, hogy ő ki? Bár a falusiak ismertek, de nem hiszem, hogy tudják a nevem. Így mosolyogva odaszóltam a kislánynak, hogy: "Szia! Szilvi vagyok!" Erre a ő felém rohant és megölelt! :)) Valamit mondott is, hogy szia (és azt hiszem a nevét), de nem értettem. Kb. a derekamig ért, számára idegen voltam, de mégis bátortalanság nélkül odafutott hozzám és barátságosan átkarolt. Ez után indulhat-e rosszul az ember napja, ha ilyen történik vele már reggel 8 előtt?! Nem hiszem.
Elgondolkodtatott, hogy milyen fura egy helyzet. Beteg (még ha ő nem is tud róla), és mennyi szeretete van, amit bátran oszt meg mindenkivel bármilyen félelem és rossz érzés nélkül. Ezzel szemben mi, egészséges emberek - akik fel is tudjuk fogni, hogy mik az érzések, milyen a világ, kik vesznek körül, milyen veszélyek leselkednek ránk - nem vagyunk képesek sokszor még egy jó szót se szólni a szeretteinkhez sem, nem hogy egy idegenhez. Pedig milyen egyszerű lenne... olyannyira, mint ennek a kislánynak ma reggel odafutnia hozzám és kifejezni valamit, amit ő talán sosem ért meg igazán.