hajnalcsillag

Augusztus 25-én volt a beiratkozás az egyetemen ahová felvettek, de én nem voltam ott. Hosszú gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem iratkozom be, helyette munkát keresek és elmegyek dolgozni. Sokan nem érthetik a döntésemet, nekik szól ez a bejegyzés.

2 éve jelentkeztem először főiskolára, mikor leérettségiztem. Nagyrészt tudtam, hogy nincs esélyem a felvételre, valahol azért mégis reménykedtem valami csodában, ami miatt bekerülhetek. Hát sajnos a várakozásaim beigazolódtak, messze elmaradtam a felvételi ponthatároktól. Annak ellenére, hogy tudtam ez vár rám mégis letört, hiszen úgy éreztem messzebb kerülök az álmom megvalósításától. Akkor még turizmus-vendéglátás szakra jelentkeztem, mert rendezvényszervezést szerettem volna tanulni.
Azóta eltelt 2 év. Maradtam a középsulimban és letettem egy szakmát. Eközben úgy éreztem, hogy sokat fejlődök emberileg, és kezdek felnőni a koromhoz képest - főleg gondolkodásban és cselekedetekben. Így végre idén februárban ismét megpróbálkoztam a felvételivel, de már egy másik szakon. Hála az oktatásreformoknak a letett szakmám 0 plusz pontot ért, és angolból sem lettem okosabb (legalábbis ezt papírral nem tudom bizonyítani), tehát ugyanannyi pontom volt, mint 2 éve. A változás viszont annyi volt, hogy idén kommunikáció-médiatudomány szakon próbálkoztam, és most kicsit realizálva a helyzetemet költségtérítéses szakra, ahol mint tudjuk 200 pont is elég. Mondták anyáék, hogy jelentkezzek, aztán majd meglátjuk, hiszen közel fél év alatt sok minden történhet.
Tudtam, hogy fel fognak venni, de azért izgultam aznap este mikor kirakták a pontszámokat. Meglepetés nem ért, bőven bent voltam, és pár órával később jött is az sms, hogy az első helyhez megvan a kellő pontszámom. De nem tudtam, hogy ezzel fel is vettek-e; ez csak következő héten derült ki, amikor végre megkaptam a hivatalos leveleket a postán.
Részletesen elolvastam mindent és életemben először beléptem a neptunba is. Aztán rádöbbentem, hogy ez nem fog menni. Tudtam, hogy a szüleim nincsenek olyan helyzetben, hogy fizessék a több százezres tandíjt, a szállást, a kaját, az utazást, az életemet. Gondolkodtam - és persze imádkoztam, hogy milyen megoldás létezhet. Úgy gondoltam beiratkozom, megpróbálok halasztani egy évet amíg dolgozok, és utána elkezdtem az egyetemet. Telefonon érdeklődött is anya a sulinál, hogy mi a teendő, mondták hogy be kell iratkozni, valamennyit be kell fizetni és egy kérvényt kell beadni.. de még rengeteg kérdésünk volt, így elmentünk egyik nap Pestre az ügyfélfogadásra. Ott 5 perc alatt kidobtak, és kiderült, hogy valami félreértés volt közöttünk, ugyanis csak teljesített félév után lehet kérvényezni a halasztás, és azt sem biztos, hogy elfogadják. Teljesen letörtem, tudtam, hogy ismét lemondhatok egy másik álmomról. Mert igen, szerettem volna iskolába járni, 20 évesen megtapasztalni azt, hogy milyen egyetemistának lenni, Pesten élni, új embereket megismerni, új barátokat szerezni, közösségben élni. Tudom, hogy nem 100 %-ig öröm és boldogság a felsőoktatásban létezni, de mégis úgy gondoltam, hogy képes vagyok, sőt, úgy éreztem, hogy ezalatt a 2 év alatt Isten felkészített a félönálló életre, hogy elszakadjak itthonról és megváltozzanak a mindennapjaim. De nem így történt.
Ez volt életem egyik legnagyobb döntése. Egyik oldalról ott volt, hogy hihetetlenül szeretnék iskolába járni és biztos megoldódna útközbe minden, a másik oldalon pedig, hogy a koleszról lecsúsztam, mert lejárt a jelentkezési határidő (tudtomon kívül), és persze a pénz kérdése, hiszen nem tízezrekről, hanem százezrekről beszélünk félévenként. Anyáék mondták, hogy majd valakinél keresünk szállást, hiszen a gyülisek fele pesti, biztos van valakinél hely.. de nem akartam, ott ismét nem lettem volna önálló. A szüleim rám bízták a döntést, mondták, hogy döntsem el mit akarok, ők támogatnak. Felajánlották, hogy a félretett pénzüket rám költik, de ezt nem akartam. Nem akartam, hogy az én tandíjamra menjen el, és ha közbejönne valami, akkor félbe kelljen hagyni a sulit.. mert ha egyszer elkezdem, akkor nem hagyom ott fél év múlva. Így végülis enyém volt a döntés, de úgy éreztem nem vagyok elég bölcs hozzá. Rengeteget imádkoztam, hogy az Úr mutassa meg az utamat vagy hogy mi a célja, de semmilyen választ és útmutatást nem kaptam. Így a szomorúbb, de az egyszerűbb utat választottam: dolgozni fogok.
Sokan úgy gondolták, hogy milyen heppi az élet, hogy felvettek.. pedig nem csak ennyiből áll. Még mindig él az a mondásom, hogy valaki vagy okos vagy gazdag, mert anélkül nem tud egyetemre járni. És igen, ezek után megkaphatom azt is, hogy nincs hitem, mert ez igaz. Nem volt hitem arra, hogyha elkezdem az iskolát, akkor mindenem meglesz mind nekem, mind pedig a családomnak ,és sikeres félévet, vagy akár évet tudhatok majd magam mögött. Nem tartom magam jószívűnek -vagy nem is tudom mi az igazán megfelelő szó rá, hogy nem "fosztottam" ki a szüleimet... mindig is igyekeztem a saját pénzemből gazdálkodni, ha koncertre mentem, utaztam, vettem magamnak valamit.. nem akartam az "ő segítségükre" szorulni. Úgy gondolom - és lehet ezzel most felháborodást váltok ki valakiből -, hogy a szülőknek kötelessége finanszírozni a gyerekük iskoláztatását, tanulmányait (és itt most nem arra gondolok, hogy év közben pénzelni a gyerekeit). De persze vannak helyzetek és emberek, akik ezt nem tudják megtenni. Még ha az én szüleim most képesek is voltak rá, nem akartam őket ilyen szinten kihasználni, ilyen áron nem akartam iskolába menni. Inkább elmegyek dolgozni, és megkeresem a pénzt a tandíjra.
Ne kérdezzétek van-e már munkahelyem, mert nem szeretem ezeket a kérdéseket. Nem, még nincs.. de remélem, hogy lesz hamarosan. Bölcsen szerettem volna dönteni, de nem sikerült. Helyette feláldoztam az álmomat, a szabadságomat és a fiatalságom egy részét 1 évre.. vagy majd meglátjuk. Remélem most már érted!