Ez volt a mottója annak a könyvnek, amit az elmúlt hetekben olvastam. A közel 150 oldalas olvasmányt egy középkorú brit házaspár - Adrian & Bridget Plass - írta, akik az ezredforduló után néhány évvel jártak Zambiában egy segélyszervezet meghívását elfogadva. Az Afrikában szerzett élményeikről, tapasztalataikról, az ott megismert emberekről - és az ő életükről, valamint a földrészen leggyorsabban terjedő vírusról - az AIDS-ről - szól az ő beszámolójuk.
A könyv 11 fő részből épül fel, melyek mindegyike egy-egy külön témával, helyszínnel foglalkozik, többek között a sporttal, gyülekezettel, lehetőségekkel, és magával Zamtan faluval - ahol ez az egész történet kikerekedik. Ezen a területen munkálkodik néhány éve a World Vision segélyszervezet és társai, akik vidékfejlesztéssel és az emberek életének megsegítésével, könnyebbé tételével (már ha van ilyen) és a betegségek megelőzésével foglalkozik.
Az első meglepő történettel a 2. fejezetben találkozunk, amikor egy fiú testvérpárt látogatnak meg az írók. A fiatal tinédzserek patkányokat fognak, melyek egy részét eladják, hogy iskolába tudjanak járni és élni tudjanak, másik részüket pedig megeszik. Az ő életük mellett persze számtalan sors elénk tárul a könyv olvasása közben. Betekintést nyerhetünk egy afrikai iskolai napba, ahol a gyerekeket arra próbálják tanítani miért veszélyes az AIDS, és hogyan kerüljék el. Emellett arról is beszámolnak, hogy a sport hogyan hat a fiatalok életére, hogy inkább a pályát válasszák, mint az utcát, szexmunkát és ezzel együtt a halálos betegségeket.
A beszámoló közepén ismerkedhetünk meg a helyi metodista gyülekezettel egy reggeli alkalom keretében, ahol többek között elhangzik egy olyan dal, melynek szövege: ,,Ha Isten Fia táncol, az ördög messzire fut..."
Még így olvasva is meglepő, hogy az emberekben mekkora lelkesedés, öröm és szeretet van, annak ellenére, hogy milyen körülmények között élnek. Ebben a fejezetben volt egy párbeszéd, ami különösen megfogott, ezt a néhány sort most kiemelném:
Lelkész: Bocsánatot kell kérnem a gyülekezet nevében, hogy annyian későn érkeztek ma reggel.
Bridget: Ugyan, emiatt ne aggódjon! - nyugtatgattam széles mosollyal. Nálunk Angliában is gyakran megtörténik, hogy elkésünk az istentiszteletről.
[A lelkész zavartan nézett rá.]
Lelkész: Én úgy tudtam - felelt komoly hangon -, hogy az Önök országában mindenkinek van órája.
Élményeiket bővítve a brit házaspár ellátogat a chililabombwei segélyközpontba, ahol megismerkednek a programmal, mellyel próbálják a fiatal lányok, anyák életét megváltoztatni azzal, hogy tanítatják őket és később segítenek nekik igazi munkát szerezni. Emellett ellátogatnak a szexmunkások táborába, ahol egy nagy családként együtt élnek és támogatják egymást, valamint néhány kamionsofőrrel is beszélnek, akik szerves részei a betegség terjedésének.
Nos, elég sok mindent kiemeltem, de így legalább egy kis képet kaptok róla, hogy miről is szól tulajdonképpen a beszámoló. Érdekes és egyben megdöbbentő, feltárulkozik az igazság. Szerintem sok emberben az lehet, hogy maguknak okozták a bajt, betegséget, a halált az ott élők, de ha végigolvasod, akkor talán átértékelődik a gondolkozásod - ahogy nekem is -, és rájössz, hogy sokszor nincs más pénzkereseti lehetőségük, amiből eltartják a gyereküket, vagy bármi.
Szóval olvasd el, ajánlom! Ha kell kölcsönadom, vagy megveheted a terjesztőnél (Harmat Kiadó).
Utolsó kommentek