hajnalcsillag

Mostanában elég nehéz heteket élek. Elég nehéz felkelnem, és rávennem magam, hogy elmenjek iskolába, vagy ha éppen menni kell valahova. Sok emberrel találkozom és nem szeretem. Nem szeretek a szemükbe nézni. Szeretnék otthon pihenni, egyedül lenni, hogy senki se lássom, hogy ne lássák a letörtségemet, azt hogy problémáim vannak. Szeretnék elrejtőzni. Mert igen én sem vagyok mindig vidám, nem csak jó dolgok történnek velem, hanem egyre nehezebbek amik még feszültebbé tesznek. Úgyis elég sokminden rám van írva, az érzéseimet nem tudom rejtegetni. Kavarognak bennem a gondolatok, néha talán előkerült egy miért is. De igyekszem nem csüggedni, hanem minden nap harcolni és elfogadni. Nem könnyű. Ilyenkor még az sem vigasztal, hogy tudod "Isten nem így lát", "Ő mindig szeret téged". Tudom és hiszem, de ez nem vigasztal. És az sem, hogy mások hasonló helyzetben vannak. Egyszerűen reménykedem, hogy lesz jobb. Muszáj lesz összeszednem magam, mert anya látja a szenvedésem, hogy sírni tudnék, ezért ő is szomorú lesz és segíteni szeretne, de nem igazán tud. Nem akarom, hogy miattam legyen ő is rossz passzban, úgyhogy megpróbálom ettől megkímélni. Nem hiszem, hogy bárki is megtudná érteni a helyzetem, mert nincs ugyanebbe benne, de az talán érthető hogy miért nincs önbizalmam. És nem, nem akarok erről beszélni.